Ha egy 4-5 éves kisgyerek zömében megy a tömeg után (ovis társak, vagy éppen aki főnököt játszik) akkor elrontottam a nevelését?

Dolgoztam óvodában is. Tanulmányaimmal is kapcsolatos. Ennek fényében válaszolnék. Bár vannak temperamentumbeli, alkati eltérések a kisgyermekek között, mégis vannak olyan közös jellemzőik, életkori sajátosságaik, melyek bizonyos tartományon belül elmondhatóak az összes, adott korú (pl óvodás korú) gyermekre. Más szóval vannak az ovisoknak közös jellemzőik is, és eltérő, egyéni jellemzőik szintén.

A közös óvodáskori jegyek közé tartozik a csapatszellem, valamint a legfőbb módja a tanulásuknak az utánzás.

Ennek a jellemzőnek az ég világon semmi köze ahhoz, hogy 8 éves kortól, vagy leglább 10 éves kor után mennyire lesz egyéniség a gyermek, vagy mennyire nem lesz vajon az.

Az óvodás korban, az akkor jellemző agyi érésbeli, és pszichés jellemzők feltételezik az utánzási ösztön elsődleges meglétét, óvodás korban nagyon hangsúlyos kell legyen a mintakövetés -ennek szelekciója a felelős felnőttön múlik-, a megfelelni vágyás és az utánzás: fejlődésük egyik alappillére, elsődlegesen!

Viszont iskolás korban már nem szerencsés, ha ezek az elsődleges tanulási, érési feltétekei egy gyermeknek. 6-7 éves kortól a hangsúlyuk jó esetben APRÁNKÉNT egyre inkább háttérbe szorul.

Mindennek meg van a maga ideje, óvodás korban engedni kell, hogy a gyermek utánozzon másokat, és nyilván a felelős, rá vigyázó felnőtt kell szabályozza, mit láthasson, hallhasson a gyermek, és amit lát, hall, arra a felnőtt megfelelően reagáljon, pl adott esetben elmagyarázza, hogy a gyermeknek nem való, vagy való a hallott, látott dolog, és így tovább.

(Itt jegyzem meg, hogy minden életszakasznak a gyerekkorban megvannak a sajátos ideális nevelési módszerei, hiszen eltérően működik egymáshoz képest a baba, a totyogó, az ovis, a kisiskolás, a kiskamasz és a nagykamasz.

Az óvodás kor egyik jellemzője a bizonyítási, megfelelési vágy, bizonyos fokú önállósodni -"ügyesedni"- vágyás, amely így a "csakazért is" korszaknak is nevezhető, ellentétben a kb 18-36 hós kor közötti dackorszakkal, amely utóbbi viszont a "csak azért se" korszak. Ennél fogva ügyelni kell nehogy megfelelési kényszer alakuljon ki az óvodásban.)

Az előbbi voltam, még erre is reagálok röviden:

"...,,erősebbnek" tűnik, ne féljen neki nemet mondani."

Ezt még nem igazán lehet látni ovis korban, majd olyan 7 éves kor után derül ki, mennyire tud nemet mondani az adott gyermek, sőt, korrigálható némileg, kb 10 éves kor előtt.

Viszont a nem-et mondani tudás az éntudat érésével, az úgynevezett dackorszak alatt alakul ki, tehát valamikor 18-36 hónapos kor között (ezen belül egyénfüggő, hgy pontosan mikor). A nevelés a döntő erre nézve, de a kb. 3. szülinap után már csak korrigálható, ha esetleg valamit elrontottál volna, ami, mondom, amúgy se derülne ki kb 7 éves kor előtt (a nem-et mondani képesség tekintetében).

A megoldás felfejtése egyénre szabva nem ilyen egyszerű így távban, nem véletlen léteznek szakmák a nevelés kapcsán: gyermekpszichológia, gyógypedagógia, óvodapedagógia, tanítóképző, fejlesztőpedagógia stb...

Tehát ha most elkezdenék részletesen írni a gyermeknevelésről, akár pusztán a nem-et mondani tudás kapcsán, az egyfelől vázlat sziiontján is oldalakat tenne ki (aminek itt semmi értelme nem volna és a dolog általános vonatkozás volna mindösszesen), valamint ahhoz tundom kellene a te nevelési szokásaidat részletesen, és ismernem kellene élőben a gyemrekedet, ami megint csak kivitelezhetetlen.

Ahhoz ott a Pedagógiai Szakszoglálat, viszont azt meg csak probléma esetén lehet igénybe venni, azonban semmiféle problémára nem derült fény eddig e kérdésnél, bár meg kell mondjam, nem olvastam végig minden kommentet.

Érted, mire akarok kilyukadni: pár dolgot meg lehet itt beszélni, de ez erősen korlátos, a lehetőségek okán.