A gyerekeitek úgy érzik, hogy elég időt töltetek velük?

Szerintem az én gyerekeim, főleg az idősebb, akkor is kevésnek érezné a vele való foglalkozást, ha háromszor ennyi időt szánnánk rá, pedig amikor jelen van, a kicsi van mindig háttérbe szorítva (mert még lehet, de már egyre kevésbé). Én nem tudom, hogy lehetne ennél is több időt velük tölteni, amikor nem dolgozunk, akkor gyakorlatilag amíg ébren vannak, csak a gyerekekkel foglalkozunk. Mind a ketten a férjemmel, és még néha a nagymama is beszáll a buliba. De látom a nagyobb lányomon, hogy neki ez kevés. Valamelyik nap még sírt is este elalvás előtt (részben időhúzásként, a szokásos "nyafogás" keretein belül, de nyilván nem a semmiből), hogy a kishúgával többet foglalkozunk, mint vele. Na mármost, a kicsi 1,5 éves, ő meg nyáron lesz 4. Nyilván nem úgy, nem olyan minőségű foglalkozást igényel a két gyerek, de én is és a családban mindenki kb a fenekét kinyalja mind a kettőnek, VALAKI mindig az egyik/másik gyerekkel van és az igényeit lesi. Értem én, hogy nehéz dolog a váltás, nehéz nagytestvérnek lenni és elfogadni, hogy már nem körülötte forog a világ, de igazából még mindig az ő akarata érvényesül az idő nagyobb részében. Mármint most ne értsetek félre, neveljük rendesen, nem _mindig_ van az, amit ő szeretne, de amikor olyan a helyzet (közös játék, meseválasztás, ilyesmi), akkor az van, amit ő kitalál, mert a kicsinek még zömében mindegy. Én már nem tudok mit kitalálni, hogy a nagy is értékelve és szeretve érezze magát. Van "gyerekidő", amikor csak egyikkel vagy másikkal foglalkozunk, rá fókuszálunk, nem vagyunk 100% képernyőmentesek, de a közös időnkben nem rajzfilmet nézünk, hanem együtt játszunk, mesét olvasunk könyvből, kint vagyunk szabad levegőn, sütit sütünk, kertészkedünk, stb, szóval minőséginek mondanám az együtt töltött időnket.

Másoknál is így működik ez, vagy én, mi csinálunk rosszul valamit?