Ha ti örökbeadnátok valakit, akkor találkoznátok utána vele, ha a másik akarná?

Szerintem ne bolygasd a múltat!

Nincs olyan, hogy "titkos örökbefogadás". Az csak annyit jelent, hogy az, aki lemond a gyermekéről, nem tudhatja, hogy a gyermek kihez kerül - de az örökbefogadók minden információt megtudnak a gyermek vér szerinti szülőjéről/ szüleiről. ( 19 éve még nem voltak kihelyezett inkubátorok, ahova névtelenül be lehet tenni egy újszülöttet.)

( A nyílt örökbefogadáskor ismeri egymást a két fél.)

Ne rágódj azon, hogy miért tette! Örülj, hogy szerető családhoz kerültél! Azok a szüleid akik felneveltek, nem aki megszült, vagy aki akár tudtán kívül is teherbe ejtette a biológia anyádat.

Gondolj bele, ha az édesanyád lombikbébiként szült volna, akkor sem ismerhetnéd az apádat!

Mindegy, hogy miért tette - megtette.

Arra, hogy én mit reagálnék nem tudok felelni. Most el sem tudom képzelni, hogy ha nekem gyerekem lenne, azt eldobjam. De ha ezt tenném, nem lennék rá kíváncsi 19 év múlva, mert a pofámról leégne a bőr. De ez csak én vagyok - tucatnyi másféle reakció lehetséges.

"Állítólag lehet, hogy van egy ikertestvérem, mert azt mondták, hogy szinte rögtön utánam is született egy gyermek" - Ezt ki mondta? Mert a szüleid erről nem tudhatnak, ők nem a kórházból fogadhattak örökbe, hanem egy gyermekotthonból, ahol ilyesmit nem tudnak, de ha tudnak sem közölnek.

Ha hajthatatlan vagy -pedig én biztosra veszem, hogy rosszul jönnél ki a dologból -, akkor először kérdezd meg a szüleidet, majd ha ők nem mondanak semmit ( amit kétlek, ha egyszer azt elmondták, hogy örökbe fogadtak), akkor kezdj a területi TEGYESZ-nél!

Örökbe fogadó szülőként én azt mondom, mond el a szüleidnek hogy ez foglalkoztat és szeretnéd megkeresni a vér szerinti szüleidet, mert nekem nagyon rosszul esne ha a hátam mögött keresné majd meg a fiam a szülőanyukáját :) Hidd el mi örökbe fogadó szülők tisztába vagyunk vele hogy egyszer eljöhet ez a pillanat és én úgy gondolom, hogy ez teljesen természetes, hogy kíváncsi vagy rá (rájuk).

A területi gyámügyre menj be, ahol az örökbe fogadásodat intézték, ott minden adatnak meg kell lennie rólad, ők felkeresik a szülőanyukádat, írnak neki, hogy szeretnél vele találkozni és csak akkor fognak neked címet-telefonszámot kiadni, ha ő is beleegyezik a találkozásba, tehát készülj fel arra is, hogy nem-et mond és akkor nem tudsz vele találkozni, mert nem az lesz, hogy bemész és a kezedbe nyomják a régi címét, hogy keresd meg ez alapján :) Sok szerencsét!

Szia! Ne törődj az első hozzászólóval, teljesen természetes igényed, hogy meg szeretnéd ismerni, honnan jöttél. Szinte minden örökbefogadottnál előjön ez előbb-utóbb, és az a jó, ha inkább előbb érzed úgy, hogy fel vagy készülve erre, mivel tán később már késő lenne. (Régen, mikor legtöbbször még titkolták az örökbefogadás tényét is a gyerek előtt, igen sokan csak felnőttként tudták meg ezt, mikor már a vér szerinti szüleik nem is éltek, így esélyük sem volt megismerni őket.)

Írj a Mózeskosár Egyesületből bárkinek ( [link] ők azzal foglalkoznak, hogy örökbefogadóknak, örökbefogadottaknak és örökbeadóknak segítenek, nem adnak örökbe gyerekeket, tanácsadással támogatják őket (évtizedek óta vannak náluk csoportok is a témában), nonprofitak, elkötelezettségből csinálják. Ismerem őket, és tudom, hogy számos hozzád hasonló esetben segítettek már.

A Venyigeszú által írtakhoz még: ahogy ma mondani szokás, „nettó butaság”, amiket ír. Egyrészt egy önazonos embernek ismernie kell a múltját, és ahhoz hozzátartozik az őseinek az ismerete is – legyenek azok akár „csak” biológiai ősök. Másrészt látszik, hogy Venyigeszú azt a konzervatív nézetet képviseli, miszerint a vér szerinti szülő alapvetően rossz, és nincsenek érzései, de ha vannak is, akkor is „úgy kell neki”, minek mondott le a gyerekéről. Ám a világ nem ennyire fekete és fehér, és minden örökbeadó kitörölhetetlenül együtt él a döntéssel, amelyet hozott – és sokszor igencsak szenved ettől.

Bemásolok ide egy részletet erről a témáról, hátha kicsit elgondolkodtat, milyen lehet a „másik oldalon” :

„Claire története Foglalkoztam egyszer egy nővel, Claire-rel, aki tizenhét évvel azelőtt lemondott a gyermekéről. Claire nagyon gazdag, fehér családban született. Szülei kollégiumba küldték, ahol az első évben teherbe esett afroamerikai barátjától. Családját nemcsak a házasságon kívüli terhesség gondolata háborította fel, hanem az is, hogy félvér unokájuk fog születni. Minthogy Claire apja egy magánkézben lévő elmegyógyintézet vezetőségi tagja volt, a lányt a terhessége idejére ebben a kórházban helyezték el. A barátaiknak pedig azt mondták, hogy a tanulmányaival járó megterheléstől ideg-összeroppanást kapott.

Évekkel később, mikor már hozzám járt terápiára, Claire elmesélte, hogy a pszichiátere a kórházban azt mondogatta neki: „Nem maga a bolond, hanem a családja, de nekünk muszáj itt tartanunk az apja pozíciója és hatalma miatt.”

Mégis rettenetesen nehéz volt neki hónapokon keresztül egyedül, terhesen, nem tudva, hogy mi fog történni vele. Az újszülött elhelyezése után – amelyet a szülők intéztek – Claire nem volt képes visszatérni a régi életéhez, érthető módon nem találta a helyét és mindenféle bajba keveredett, zűrzavaros életet élt.

Végül mégis befejezte a tanulmányait, és fényképészként kezdett dolgozni, amiben sok öröme telt, majd később férjhez ment.

Tizenhét évvel ezek után Claire terápiára jelentkezett nálam az Adoption Resource Centerben, a hetvenes évek végén általam indított klinikák egyikén. Azt mondta, a depressziója miatt jött hozzám, amellyel már korábban is hosszú időn át kezelték. Aggasztotta, hogy a korábbi terápiák semmi javulást nem hoztak számára, azonban az örökbeadásról egy szót sem szólt. Ez rögtön feltűnt nekem, mivel a központunk nyilvánvalóan az adoptálás problémakörével foglalkozik, és szinte lehetetlen, hogy ha valaki nálunk jelentkezik, azt közvetlenül vagy közvetve ne ez foglalkoztassa. […]

Egy gyermek halála esetén temetést tartunk, és mindenki együtt érez velünk. A vallások a gyászhoz kapcsolódó szertartásokkal segítenek bennünket halott gyermekünk elsiratásában, ezek során meg tudjuk osztani a fájdalmunkat másokkal. Azonban egy gyermek örökbeadásával kapcsolatban nincsenek könnyebbséget adó rítusaink. Egy vér szerinti anya gyakran még a terapeutájától sem kapja meg a szükséges empátiát. Claire sem kapott semmiféle segítséget ahhoz, hogy szembenézzen a történtekkel, és feldolgozza a veszteségét…”

(Joyce Pavao: Az örökbefogadás háromszöge)

Kérdező, olvasgathatsz a gyökérkeresésről az alábbi oldalon is: [link]