Fogyatékos (down-os) gyermek érzelmi kötődése?

Szia! 13 éve dolgozom fogyi napköziben, és imádom. A véleményem az, hogy úgy kell velük bánni, mint a normális emberekkel, el kell nekik mondani -lehetőleg persze egyszerű mondatokkal - hogy mi fog történni, meddig vagyok itt, mit csinálunk, de ez sem különbözik igazán attól, ahogy egy kisebb gyerekkel beszélnél.

Az erős kötődés valóban jellemzi őket, illetve ez inkább a szeretetüket a mai normákhoz képest jelentősen korábban kommunikálják, de ha már nem vagy ott az sem különösebben töri össze őket. Mivel nincs annyi kapcsolatuk a világgal, mint nekünk, akik szabadon járunk szórakozni, váltunk iskolát, munkahelyet, utazunk, stb, a kevés személyes kapcsolatukat elég intenzíven élik. Pl az a csoport amiben voltál, és adtál nekik valamit (de legfőképpen az idődet) tutira emlékszik rád, és ha ismét találkoznátok már a nyakadba ugranának, a viszontlátás öröme miatt. Viszont, mikor elmész, nem akadnak ki, de néha megkérdezik hogy mikor jössz megint. Nálunk még a nembeszélő is meg tudta kérdezni hogy mikor lesz megint pl bábozás. Egyszerűen felállt és nekikezdett a szobát a bábozáskor berendezett formára igazítani. Egy árva szót nem szólt sosem, de amikor elmondtuk, hogy ma nem lesz műsor abbahagyta és segített visszapakolni (persze másnap volt bábozás :)).

A lényeg a normalizáció. Nem kell több, és nem kell kevesebb sem, mint amire szüksége van. Az, hogy a gondozók levakarták rólad a srácokat inkább az lehetett, hogy van, aki számára terhes ez az ölelgetős szeretet, és téged akartak kímélni. Mivel sok Down-os ember nehezen beszél, ezért azt, hogy megköszön valamit, vagy hálás ölelgetéssel fejezi ki. Ráadásul ezt egy életen keresztül megerősítjük bennük, hiszen Pl reggel odajön, megölel - azt mondja ezzel, hogy "szia, itt vagyok, jó reggelt" - és én is megölelgetem, mert olyan jó reggel munkakezdésre egy ölelést kapni :). Eszem ágában nincs letiltani, hárítani, és jóreggelt kívánva elvonulni kávézni. Gábor viszont ettől azt gondolhatja, hogy ezt kell csinálni mindenkivel. Ő nem tesz különbséget. ..... Regényt lehetne írni, nem folytatom, szerintem érthető

Ha úgy hozza a sors, hogy sérült gyereket fogsz nevelni, abba folyamatába kell majd beletanulni. A Down kóros emberek sem egyformák, mindenki önálló személyiség, akinek a tehetsége kibontakoztatását segíteni kell, meg kell neki adni a tiszteletet, és szeretni kell. Mint akármelyik másik embert. Lehet, hogy ehhez változatosabb eszközökre van szükség, jobban kell rá figyelni, de ehhez a mi nyitottságunk kell, és akkor mindenki jól érzi magát abban a kapcsolatban. Szerintem.

ja és valamit kifelejtettem. Ha találsz olyan helyet, alkalmat, ahol együtt tudsz lenni alkalmanként sérült emberekkel, és szívesen is találkoznál velük, akkor menj nyugodtan. Örülni foglak neked. Mindegy, hogy mit csináltok: beszélgettek, játszotok, kertészkedtek, fotóztok... az együttlét a lényeg. Persze ezek általában intézményi keretek között lehetséges alkalmak, és az intézmények ilyen téren nem mindig egyformán fogadó képesek, de ha elutasítóbbak, akkor keress másikat. Nálunk több önkéntes is van, és évek óta járnak találkozni. Ki sűrűbben, ki ritkábban, de a srácok változatlan lelkesedéssel vannak velük.

Mégegy dolog ezzel kapcsolatban - tud az önkéntes teher lenni: ha kritizál, ítélkezik, ha erőszakos, ha segítésével túlzásba esik, és nem hagyja Pl elvégezni a feladatát az embernek, akinek segít, ha nem figyel és csak a maga tervét akarja megvalósítani... sorolhatnám. Az a jó, ha az önkéntes, az intézmény és a srácok összhangban vannak.

Nem azért "vakarták le" rólar a Down-szindrómás gyerekeket, mert érzelmileg káros lenne rájuk az ölelgetés, hanem mert a mi kultúránkban nem megszokott, hogy idegenek vagy egyszer találkozott emberek egymás nyakába ugranak és a DS gyerekeknek is meg kell tanulniuk a kulturális normákat. A nagyon ölelgetőseknek meg kell tanítani, hogy ennek nem mindenki örül. Én családban élő Down-szindrómás gyerekeket ismerek, rájuk nem jellemző, hogy túlzottan ölelgetősek maradnának. Sokan ölelgetősek, de kb. a normális határokon belül :)

Nekem a kötődésről egészen más tudásom és véleményem van, mint neked. Szerintem a kötődés olyan, mint a táplálás: éheztetéssel nem múlik el az éhség, csak azzal, ha enni adunk. Vagyis a gyereknek kezdetben nagyon közeli, válaszkész gondoskodásra van szüksége ahhoz, hogy biztonságot tudjon kiépíteni magában és el tudjon távolodni. Nem azzal tanul meg leválni, hogy noszogtatjuk a leválásra, hanem azzal, hogy mindig ott vagyunk, ha szüksége van rá és ebből bátorságot tud meríteni a leváláshoz. Azok a gyerekek, akikről így gondoskodnak, többségében biztonságosan kötődőek lesznek, ami azt jelenti, hogy biztonságban érzik magukat és el mernek távolodni. Pl. másfél éves kor körül ha ott van az anyjuk, nem lógnak rajta, ha nincs ott, sírnak utána. Aki nem kap elég gondoskodást, közelséget, azok közül sokan egyszerűen "nem laknak jól" és csimpaszkodóak vagy elutasítóak lesznek (nem ritkán a kettőt felváltva). Szóval pontt azért fog a felnőttől függeni, mert nem kapta meg a támaszt, nem azért mert túlzásba vitték a támasztást :) Olyan kultúrában, ahol az a norma, hogy közösen tevékenykednek (persze nem a felnőtt kezd a gyerek játékába beszállni, hanem a gyerek vesz részt a felnőttek tevékenységében, pl. az anyja hátára kötve), a kötődési mintázatokat vizsgálva arra a megdöbbentő eredményre jutottak, hogy alig van, aki nem biztonságosan kötődik, míg az amerikai-európai "civilizált országokban" végzett vizsgálatokban ez az arány jóval alacsonyabb (most nem találom az adatot, valahol 70% körülre emlékszem). A biztonságos kötődésnek pedig nem csak gyerek korban van jelentősége, hanem a párkapcsolattól az egészségen át a mentális teljesítményig szinte minden lényeges emberi dologban.

Ráadásul azt is megmérték, hogy azok a "jó gyerekek", akik egy évesen nem sírnak, ha anyjuk eltűnik, és nem reagálnak különösebben a visszatérésükre sem, ugyanolyan stresszt élnek át, mint akik sírnak, csak már megtanulták, hogy az érzéseiket nem érdemes kimutatni, mert nem kapnak rá adekvát reakciót. Tehát nem az önnyugtatást tanulták meg (a stresszhormonjaik ugyanúgy megemelkednek) hanem azt, hogy nem érdekelnek senkit.

A DS gyerekekre visszatérve ez kb. így működik náluk is. A családban felnövő, meleg gondoskodásban részesülő DS gyerekek sokkal kevésbé lesznek csimpaszkodósak, de nekik is meg kell tanulniuk, hogy idegeneknek nem ugrunk a nyakába, bármilyen szimpatikusak is. Általában az érzelmeiket direktebben mutatják ki, az örömüket és a bánatukat sem "gondolkodják el", hanem spontánabbul reagálnak. Persze embere meg helyzete válogatja, hogy ez konkrétan hogy néz ki.

A többiben csatlakoznék az előző válaszadóhoz: ne a Down-szindrómát nézd, hanem az embert :) Viselkedj úgy, ahogy az emberekkel viselkedni szoktál, ahogy neked kényelmes, ahogy te magaddal azonosulsz. Lehet, hogy arra szükség van, hogy bizonyos dolgokat konkrétan kimondj, ne várj arra, hogy "észreveszi magát" (pl. hogy neked már terhes az ölelgetés) - ez egyébként nagyon jó tréning, hogy az ember magával tiszábba jöjjön és megtanulja megfogalmazni, mit is érez, mit is gondol.

Találkozóra én a Down Világnapot tudom ajánlani (márc. 21.) ilyenkor az országban többfelé vannak rendezvények, ahol nem downosok és downosok (jellemzően családjukkal) együtt ünnepelnek.

Szerintem azért szóltak rájuk, mert általában azok az emberek, akik nem ismerik őket, nem tudják ezt a helyzetet kezelni. Ha nem vakarta volna le őket, mit tettél volna? Ez volt a helyes abban a helyzetben. Ők nem mindig tudják, mi a határ pl. az ölelgetésben, ők még ölelnének, mikor másnak már elég. Szerintem csak erről szólt a dolog.

"Normálisan" kell kezelni őket is, ők is gyerekek, csak sokmindenben mások. Nem kell többet megengedni nekik, amit az épeknek nem, mert nem fogadják el könnyebben őket idegen helyzetben.

Gyógypedagógus

Ha abból indulsz ki, hogy nem a Down-szindrómát nézed, hanem az embert, akkor a kérdéseid megválaszolják magukat, csak helyettesítsd be a downost emberre:

Ha nyílt, hétköznapi terepen, pl köztéren egy ember leül mellém, akkor mi az ideális, mit tegyek? És, ha van időm, nyitott lennék rá, de mivel nem ismerem még jól ezt az embert, vannak (talán indokolatlan) aggályaim, pl nem fog-e túlzottan kötődni hozzám, ha nyitott leszek rá? Bár részben erre írtatok választ, de még mindig vannak bizonytalanságaim erről. Pl ha felnőtt emberről van szó? Valamint hogyan reagáljak a túlzott bizalommal fűtött érintéseire?

Remélem érthető, mire gondolok: csináld azt, amit bárki mással csinálnál, beleértve azt is, amit akkor csinálsz, ha az illető viselkedése bármilyen szempontból neked túlzó.

"És ha pl egynemű velem? Eljön mellettem egy ismerős, mondván, hogy "netán homoszexuális lettem", hogy egy férfivel hosszan ölelkezem, meg fogja a kezem, stb?? Tehát ezt kívülállók félreérthetik, hacsak nem jönnek rá, h down-os az illető."

Ha az arrajáróknak akarsz megfelelni, akkor nincs más hátra, meg kell őket kérdezni, hogy mit találnak helyesnek. :) Biztosan ismered a molnár, a fia meg a szamár meséjét, amiben mindig mindenkinek meg akarnak felelni és ettől egyre nagyobb bolondságokat csinálnak.