Apás szülést terveztünk. Sajnos nem bírta nézni, ahogy szenvedek, így ki kellett mennie, nagyon nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Hamarosan viszont tervezünk kistesót, és mindenképp szeretném, hogy bent legyen. Hogy tudná felkészíteni magát?

Ha nem bírja, miért kényszeríted rá? Hogy lehessen dicsekedni a barinőknek, h "nekünk bizony apás szülésünk volt" ?

Édes istenem...

Szerintem ne erőltessétek. Nem hinném, hogy valami olyasmit látott volna, amit igazán nem kellett volna, de, ha az elsőnél nem bírta és inkább kiment, akkor a második sem lesz másképp.

Az én férjem is szeretett volna bejönni, bár császárral született a lányunk. Mivel az orvosunk jó barátunk volt, így megengedték, hogy bent legyen, de végül csak 5 percig tudott bent lenni, mert olyan szinten kómás voltam és beszéltem össze-vissza, hogy nem tudott érdemben mellettem lenni.

Viszont, amikor magamhoz tértem, akkor ott ült mellettem beöltözve és segített inni, stb.

Egyedül akkor ment ki, amikor jöttek az orvosok körbenézni, hogy minden oké-e és hozták a lányunkat a próbaszoptatásra, reflexek vizsgálására.

csak te szeretnéd, hogy bent legyen veled - vagy, ő is szeretne bent lenni?

ha az előbbi, akkor hagyd, hiába lenne jó neked, kettőn áll a vásár, nem lehet kényszeríteni senkit arra, ami nem esik jól neki és nem is akarja.

ha az utóbbi, akkor igazából passz... saját magának kell feltennie kérdéseket, belül, megtalálni a forrását a távolságtartásnak.

Szerintem se erőltesd... Az én férjem bejöhetett volna a császárra (nálunk nem szokás, de ő orvos, kivételt tettek volna), én is szerettem volna nagyon, de szó szerint könyörgött, hogy ne kelljen neki bemennie, látott már sokat, és nem bírná, ha az enyémet kellene végignéznie, mert végig azon töprengene, hogy ő máshogy csinálná, mint aki éppen vág, meg azon, hogy Úristen, most a szerelmét tépik a műtőasztalon... Én úgy voltam vele, hogy tökéletesen jó, ha kint vár, akkor is tudom, hogy velem van lélekben. A vajúdáson bent volt, ő azt is nehezen bírta. Látott már jópár szülést, de nem bírta nézni, hogy szenvedek (komplikált szülésem volt egyébként, de én annyira nem éltem meg rosszul a fájásokat, a szemöldököm ráncoltam csak - hozzá kell tenni, hogy csak 2 órát vajúdtam, tehát lehet, hogy jobban belemerültem volna :)).

Nekem kifejezetten olyan érzésem lett tőle, hogy hihetetlen, hogy egy férfi ennyire képes empatikus lenni, büszke voltam rá, hogy ő ilyen. :) Ne erőltesd, egy szó mint száz.