Volt aki csalódott mikor kiderült a második baba neme?

Én pont így vagyok.

Fiam van és nagyon szeretnék kislányt, de valahogy két fiút nem :(

Félek addig belevágni a következő gyerek dologba, míg ezt le nem tisztázom magamban.

Meg ismerősöm mondta, hogy a fiúk később nem látogatják majd az anyjukat, vagy nem úgy, mint egy lány gyerek és majd jó magányos leszek. Ez mély nyomot hagyott bennem...

Fiú majd lány párost akartam mindigis.

Első terhességemnél meg sem fordult a fejünkben, hogs ő lány is lehet 😂🤦‍♀️

Első naptól a nevén neveztük ahogy megtudtuk.

Fiú lett, nem ért meglepetés.

Aztán olyannyira megszerettem a fiús anya szerepét, hogy még 1 fiúnak örültem volna jobban. Én is mindig fiús voltam.

Férjem is fiú mellett szavazott.

Aztán kiderült hogy lány.

Sírva hívtam a férjem. Neki is az első kérdése: ez ellen még lehet tenni? 😂🤦‍♀️

Aztán amikor megszületett minden tök természetes volt. 1 percig sem bántuk, hogy lány. Most lesz 2 éves.

Igen, az voltam (meg a férjem is).

Alapvetően 2 kislányt szerettünk volna, de azért egyet legalább mindenképp akartam, hogy átélhessem azt a másoknál látott-irigyelt bizalmas, barátnős anya-lánya viszonyt. Kisfiúra nem is vágytam.

Erre két fiam lett :D

Az elsőnél nagyon csalódott voltam pár napig, még sírtam is, persze közben szégyelltem magam, milyen sz*r anya vagyok már most. Aztán átlendültem rajta. A másodikkal már úgy mentem uh-ra, hogy felkészítettem magam, hogy úgyis fiú lesz és tényleg. Akkor a férjem volt csalódott, mert ő még reménykedett, én addigra elfogadtam, hogy nekünk sosem lesz lányunk.

Természetesen, imádjuk mindkettőt, függetlenül a nemüktől:)

Viszont, amit az első ír:

"Meg ismerősöm mondta, hogy a fiúk később nem látogatják majd az anyjukat, vagy nem úgy, mint egy lány gyerek és majd jó magányos leszek"

Na, ettől én is elszomorodok, mert ugyanígy gondolom, vagyis ezt làtom a környezetemben, rokonságban meg barátnők, közeli ismerősök körében is, hogy a nőknek szorosabb a kapcsolata a szüleivel felnőtt korban. Illetve, a fiú anyja meg családja valahogy mindig sz*r, mindig háttérbe van szorítva, sok feleség csak a saját szüleivel akar kontaktolni, a férjét meg igyekszik leválasztani, hogy heti 1-nél többször lehetőleg fel se hívja őket. Tisztelet a kivételnek nyilván.

Nem a kérdésre válaszolva, de:

Nyilván kinek mi a tapasztalata, de kicsit sztereotipikus ez a fiúknak nem szorosabb a kapcsolatuk később az anyjukkal dolog.

Szerintem neveltetéstől és személyiségtől is függ:

- én lány vagyok, elköltöztem 200 kmre és jó ha hetente keresem anyát, de inkább csak ő szokott

- bátyám odaköltözött a szomszédba

- párom mindennap hívja az anyukáját

- egy másik férfi rokonom ugyan külföldön lakik, de imádja az anyukáját és amikor tud jön

Másodiknál nem, úgy voltam vele, ha egyneműek, milyen jó, mert tudnak játszani, azonos érdeklődési kör, ruhák, stb..., ha külön neműek, akkor meg nekem jó, mert lesz mind a kettőből. Egyneműek lettek.

Harmadiknál viszont csalódott voltam, igen. Sírtam is. Azóta is bűntudatom van. Persze azóta elfogadtam.

1-es, ne haragudj, nem szokásom másokba belekötni, de néha nem árt ismerősöket lecserélni, de minimum szkeptikusan kezelni a baromságokat, amiket mondanak.

Egyrészt, nem véletlen az a fogalom, hogy "anyuci pici fia". Csomó pasi van, aki ezerszer inkább választja az anyját, mint a párját vagy akár a saját családját. Másrészt, az emberek főleg két dolog miatt nem látogatják a szüleiket (vagy földrajzi akadályok esetén nem hívják őket): vagy gyerekkorukban nem sikerült kialakítani egy egészséges, bizalmas viszonyt, vagy felnőtt korukra tesznek meg mindent azért, hogy ellehetetlenítsék a felnőtt életüket (nem véletlenek azok a bizonyos anyósviccek mind a két oldalról). Nekem felnőtt nő létemre van alig valamilyen felszínes kapcsolatom az anyámmal, annyira sosem voltunk egy hullámhosszon, és annyira sosem értett meg. Néha van egy-egy próbálkozásom, aztán rájövök, hogy egyszerűen nem tud ráhangolódni az én érzésvilágomra. Mindig is apa lánya voltam, ő megértett, ha élne, minden vackot is vele osztanék meg. Míg amúgy anyámnak az öcsémmel tök szoros, normális viszonya van annak ellenére, hogy kamasz, és ő mindent meg tud vele osztani, stb. Nem tudom, anyám vagy megért, mire ő megszületett, vagy sokkal inkább egy hullámhosszon vannak... fene se tudja. Oké, ő még nem költözött el, de egészen biztos vagyok benne, hogy nekik jó viszonyuk marad, főleg ha majd az öcsém későbbi párjával is úgy fog bánni, mint ahogy az enyémmel.

Merthogy a másik, ami miatt a férfiak el szoktak pártolni az anyjuktól, az az, ahogy a választottjukkal bánik. Ahol elfogadják, szeretik a választott nőt, nem állandóan szapulják, hasonlítgatják, ott én azt veszem észre, hogy kb. ugyanannyit látogatják a két szülőpárt (amennyiben földrajzilag ez megoldható). Én a gyerekünket konkrétan szívesebben fogom rábízni anyósra, mint az anyámra, mert tudom, hogy jobban tiszteletben fogja tartani a mi elképzeléseinket, nevelési elveinket. De amúgy az előző két anyósjelöltemmel is így volt, az egyikkel nagyon-nagyon egy hullámhosszon voltunk. A szakításban is ő volt az egyetlen, akit sajnáltam... :D

De ott, ahol konkrétan tudom, hogy az anyós ott fúrja a fiának a párját, ahol éri, meg kritizálja... na, ott nem látogatják sokat az anyóst.

A férjem is azért nem oszt meg semmit amúgy sem az anyjával, sem az apjával, mert sok érzelmi elutasítást kapott. Anyagilag, fizikailag mindent megtettek, ami tőlük telt, de érzelmileg egyszerűen nem ment. Szóval mi igazából egyikünk sem oszt meg semmit a saját szüleivel, csak amit már muszáj. Megbeszélni nem lehet velük, pedig ott is volt rá próbálkozás.

Viszont pozitív példa: unokatesói ágon a három fiú kb. csüng az anyján, imádják mind a hárman. Ott is van az egyik részről unoka, szerintem kb. többet vannak nála, mint a feleség anyjánál.

Szóval ezek a dolgok nem a gyerek nemén múlnak, sokkal komplexebb kérdés annál. Csak az emberek nem szeretnek önkritikát gyakorolni, és szembenézni azzal, hogy valamit elrontottak.

"Egyrészt, nem véletlen az a fogalom, hogy "anyuci pici fia". Csomó pasi van, aki ezerszer inkább választja az anyját, mint a párját vagy akár a saját családját"

Szerintem azért ez nem ilyen egyszerű, mármint, nézd csak meg pl. a Felnőtt párkapcsolatok kategóriát, ott sok ilyen kérdés van, és a nők mindig anyuci pici fiázzák mindenért a pasikat, a férjeknek kvázi nem lehet azonos véleményük a saját anyjukkal, mert akkor egyből megkapják, hogy nem tudnak leválni. Nem véletlenül alakult ki az a fogalom sem, hogy a feleségek "elmarják" a férjüket a családjuktól.

Amivel nem azt állítom, hogy nincsenek beleszólós, okoskodós anyósok, de az ilyen szülők azok a lányaiknak is beleszólnak és okoskodnak, csak ugye az más, mert a nők maguk hívják fel az anyjukat naponta, tőlük elfogadják a tanácsot, ők megmondhatják a véleményüket, de a férj anyja ne, akkor se, ha kérdezi a férj. Sőt, a férj ne is kérdezzen, köteles a feleségével egyetérteni.

Szóval érted, ez a rossz anyós-meny viszony ilyen kétoldalú dolog, mert amit egy nő a saját anyjától jótanácsnak vesz, ugyanaz a férj anyjától beleszólás.

Na, ezért sz*r amúgy fiús anyukának lenni.