A terhességem elején nem éreztem szeretet a baba iránt. Volt ezzel így más is?

Örültem a pozitív tesztnek, bár majdnem elájultam mikor megláttam, mert még csak 2 hete próbálkoztunk, és biztos voltam benne, hogy több hónap lesz mire összejön. Semmit sem tudok a babákról, mert a környezetemben ritkán találkozok velük, újszülötett azt hiszem még nem is láttam. A terhességről/szülésről is elképesztően kevés információm volt, bár azóta ez szerencsére fejlődött. Annyira féltem az elején, hogy leginkább semleges érzéseim voltak a babával kapcsolatban. Jó volt hallani először a szívhangot, látni az ultrahangon, de sajnos az is gyakran felmerült bennem, hogy inkább csináljuk vissza az egészet, mert én ezt nem is akarom. Volt, hogy hajnalban megébredtem és elsírtam magam, úgy bepánikoltam. Aztán kiderült, hogy kisfiunk lesz, és tudom mekkora baromság, de csalódott voltam, mert az első pillanattól kezdve azt gondoltam lányunk lesz. Nem tudom pontosan mikor kezdett el ez változni bennem, de szép lassan azon kaptam magam, hogy sokat tervezgetem magamban vele a jövőt, vásárolgatok neki, sokat simogatom a pocakomat, beszélünk hozzá stb. Most már kijelenthetem, hogy nagyon szeretem és semmit se vártam még annyira, minthogy megszülessen végre, de hatalmas bűntudatom van azért, amit úgy a 20.hétig éreztem. Főleg amiatt, hogy nem örültem a nemének, és napokig szomorkodtam miatta. Próbálok erre már keveset gondolni, de ha eszembe jut mindig lelkiismeret-furdalásom van, hogy képes voltam ilyeneket gondolni, érezni.

Szerintetek ez mennyire gyakori? Lehetséges, hogy később emiatt rossz anya leszek?