Kinek mennyi időbe telt feldolgozni a babája elvesztését?

Októberben vesztettük el a babánkat, 9hetes volt. Műtéttel fejezték be. Nekem a műtét, és ez ottani bánásmód jobban megviselte a lelkem, mint a veszteség.

Mi újra próbálkoztunk az első mensi után, a 3.mar nem jött meg. 37hetes vagyok, néha eszembe jut a veszteségünk, de én úgy fogom fel, oka volt. Inkább ez az elengedés, minthogy egy beteg gyerekünk legyen.

Gonosz leszek, de en nem vesztettem el “babát”, csak magzatot. 12 hétig senkinek nem is jelentettem be egy terhességet se, és én sem úgy kezeltem. Ő még nem volt a babád. Arra kell gondolni, hogy azért ment el, mert nem lett volna egészséges. Ha minden tökéletes lesz, akkor jönni fog a ti gyereketek, ne aggódj. A legnagyobb butaság, hogy nem “mersz” újrapróbálkozni. Ahol egyszer megtörtént, ott megtörténhet többször is sajnos, de ezt nem szabad kudarcként megélni, hisz sokkal gyakrabban előfordul, mint az átlag ember gondolná.

Es nem hinném, hogy 5 ember is gúnyolódva jelentette be a saját terhességét. Talán előbb a saját lelkedben kellene békét teremtened…

3.terhességem lett missed, ami megviselt mert nem volt még ilyenben részem, de rá 3.hónapban megfogant a fiam ma 2.5 éves kis csoda.

Tavaly 14.héten volt megszakításom beteg baba miatt, ő még most is bennwm van, hogy most lenne már 6 hónapos, de sajnos nincs itt. Utána volt még egy missed de ott szívhang sem lett, nem is tudom, tudtam terhességnek tekinteni.

Azóta nem sikerül, de én jobban szeretnék még egy gyereket a félelmeimnél.

Az emberek tudnak gonoszak lenni, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy gunyolódtak volna veled a terhes ismerőseid. Szerintem fájdalmadban beképzelted csak ezt. Ilyen nincs, hogy több ember is direkt gúnyosan mondana ilyet, főleg egy gyengéd érzelmekkel járó hormongőzös kismama... Szerintem is inkább tegyél rendet a lelkedben.

Sajnálom a babádat, de a legjobb ilyenkor aggyal is gondolkodni, nem csak szívvel.

Oka volt, hogy elment, beteg lett volna, és azt te sem akarhatod. Szerencsére egy egészséges nő minden hónapban fogamzóképes, tiszta lap, új esély. Sok erőt az újrakezdéshez!

20. Héten veszítettük el az ikerbabáinkat. Már éreztem minden mozdulatukat, tudtuk a nemüket, volt nevük, ráadásul 6 évet küzdöttünk Értük, sokadik lombikból fogantak.

Rettentően megviselt. Azt hittem, hogy sosem sikerül majd ebből talpraállnom. Ez első 2 hónapban hihetetlen mélységeket jártam meg. Aztán segítséget kértem. Jártam pszichológushoz, kineziológushoz, Theta-healingre, olvasgattam könyveket ehhez kapcsolódóan.

Aztán egy idő után rájöttem, hogy egyetlen életcélom van, egyetlen dolog érdekel, egyetlen dolog van az életemben, amiért bármit megadnék: hogy anya lehessek.

Elkezdtem olyan szemszögből látni a dolgokat, és csak erre összpontosítani, hogy ha a történtek árnyékában élek majd eztán, belesüppedve az önsajnálatba, akkor esélye sem lesz annak a gyermeknek, aki valahol talán ránk vár.

Így az önsajnálatból átalakultam egy 'anyatigrissé', aki a még nem is létező gyerekéért harcol, és csak Rá tudtam gondolni.

Belekezdtünk újra a lombikba. Persze ekkor sem sikerült elsőre, de ez a része már nem viselt meg annyira, mint a vetélésem előtt, mert lelkileg ez ahhoz képest semmi volt.

Úgyhogy mentem, amint lehetett beavatkozásról beavatkozásra, és 8 hónappal a vetélésem után, pozitív lett a teszt...

Egy nagyon problémás, és kétségekkel teli terhesség következett, és majdnem megismétlődött ugyanaz középidőben, mint az ikreinknél; de a kislányomat végül sikerült megmenteni, és most van egy egészséges, okos, cserfes kis 3 évesünk.

Az érzéseidhez jogod van. Ahhoz is pl hogy ne magzatként, hanem a babádként gondolj rá, meg ahhoz is, hogy rosszulessen mások várandóssága. Meg ahhoz is hogy még most ne akarj vagy merj próbálkozni.

Azt nem tudom megmondani mikor dolgoztam fel a vetélésemet, mert ez egy folyamat volt, nem egyetlen időpont. Az első két hét volt a legrosszabb, de kb az első két hónap is még rossz volt. Utána már nem annyira, de vártunk még jópár hónapot, mire azt éreztük hogy na most jöhet a következő, mert akkor jött el az a pont, hogy már nem az előzö helyett akartuk az új babát, hanem egy következő, másik babát akartunk.

9., 20. és 6. héten veszítettük el.

Az elsőnél végtelenül elkeseredtem, rengeteg ideig próbálkoztunk. 1 évig voltam magam alatt. Csináltam a dolgom, de nagyon magam alatt voltam.

A kislányunknál én azt éreztem menten meghalok. Már rugdalt, gyönyörű volt. A szívem szakad bele mai napig, pedig már sok éve.

Harmadik babónál én is majdnem meghaltam. Sajnos kicsin múlt csak, hogy nehogy elvérezzek. Hosszú órákig operáltak és utána lélegeztetőn voltam és morfiumon napokig. Nála sok mindent fel kellett dolgoznom. Azt, hogy ő volt, de elment, hogy én velem mi történt...őt nem terveztük így minden váratlanul zúdult rám, ránk! De még így is nagyon fáj, hogy ő sem maradt velünk!

Sok erőt kívánok, nagyon sajnálom!😥❤️

7.hónapja lesz, szeptember 24.-én hogy műtöttek, és pont anyukám születésnapja..

Sajnos el kellett fogadni ezt a tényt. 7 hetesen még ott kalapált a szíve az uh-n, majd 11 hetesen arra kelek reggel, hogy vérzek. Fura görcs volt hajnalban, de azt hittem nem lesz baj, tévedtem.

Fáj, mai napig, de van egy másfél éves kislányom aki teljes mértékben kárpótol. És a férjem kitartása, türelme, bíztatása, naa ez egyszerűen csodálatos. Miatta/tuk hátra hagytam ezt az egész érzést, meggyászoltam az elvesztését, elfogadtam, tovább léptem. Mert az élet megy tovább. Egy életünk van, használjuk ki, pláne a jóból. Tudom nagyon nehéz, de fel a fejjel, ha egy magzat egészséges, akkor nem következik be a vetélés vagy az elhalás. De nem árt az sem, ha az anya szervezetével is minden oke. Én most dokihoz járok, több pozitív tesztem is volt már de baba azóta sincs. Vérvétel vérvétel hátán, de a férjem kitartóan jön velem, ott van, bíztat. Mert igenis akarunk kistestvért, szeretnénk ha a gyermekünknek is lehetne testvére, egy támasza, mint nekünk. Kitartást kérdező! Hidd el jó lesz a vége, mert amíg nem jó, addig nincs vége!