Sajnos elhalt a kis magzatunk,11 hetes vizsgálaton derült ki, hogy nem fejlődött tovább, kb 2 hete már, és szívhang sem észlelhető. Hogy lehet ezt "túl élni"? És a pozitívra gondolni?

Először is nagyon sajnálom, ami veled történt.

Egy nőgyógyász ismerősöm egyszer azt mondta: a vetélés annyira gyakori, hogy ez is része az anyaságnak. Sokan éltük át, van, aki többször is.

Először is: meg kell gyászolnod a babádat! Igenis sírj, igenis beszélj róla! Ez fontos! Így tudsz túl lenni rajta (persze időbe telik).

De ha nem dolgozod fel, akkor viszed magaddal tovább a problémát!

A félelem, a bizonytalanság az jó eséllyel ott lesz a következő terhességnél is. Vagy talán mégsem... nem tudom, min múlik. Én a második terhességemnél (az első vetéléssel végződött) valahogy az első pillanattól éreztem, hogy nem lesz gond, és nem is lett. Valahogy mindig megérzem... utána még két babát veszítettem el, náluk nem volt meg a bizonyosságérzésem.

Utólag, sok-sok év távlatából persze még mindig ott van a veszteség fájdalma, ez tény. De ott van mellette, hogy van egy csodálatos 10 éves gyermekem, és igyekszem erre koncentrálni, nem a korábbi fájdalmakra és veszteségekre.

Szóval én amondó vagyok, hogy most csak gyászolj, engedd meg magadnak! A többi pedig majd utána jön...

Nagyon sajnalom. :( velunk is megtortent. Ameddig nem tortent meg nem is sejtettem, hogy ennyire gyakori...

Sird ki magad.

Beszelj a fajdalmadrol...baratnovel...calaki aki megerti tamogat es nwm csak szajkozza hogy minden rendben lesz..mert tudom :az most keves.

Nekem segitett hogy ujra es ujra kibeszeltem a fajdalmamat baratnoimnek...illetve pont itt a gyakorin talaltam valakit akivel azota minden nap beszelunk, mar mar baratnok lettunk. Tamogattuk egymast, egyutt vartuk az ujrakezdest...

Nekem igazan az segitett, amikor ujra lett pozitiv tesztem es ujra tudtam bizakodni.

Kivanok sok erot. Kitartast. Hitet

Mi is elvesztettük az első közös babánkat. Egy világ omlott össze bennem. Ráadásul már nagyon benne vagyok a korban, féltem, hogy nem is lesz több esély.

Az első érzés a döbbenet volt, hogy ez megtörténhetett. Szintén nem is sejtettem, hogy baj van, ahogy te sem Az uh -n derült ki, hogy nem fejlődik a terhesség.

Én is egyedül akartam lenni. Nem érdekeltek, zavartak a vigasztalónak szánt szavak, hogy biztos beteg volt, meg hogy jobb, hogy most ment el, mint később.

Sirj sokat, dühöngj, ami jólesik.

Nekem nagyon sokat segítettek az idegen nők az interneten. Ide a gyk-ra is akkor tévedtem, amikor sorstarsakat kerestem. Nagyon sokan vagyunk, ezt én is a vetélés után tudtam meg. Én is találtam itt valakit, akivel privátban levelezünk azóta is.

Kb egy hónap kellett, hogy tovább tudjak lépni, előre tudjak nézni. A kontroll után már a következő babára koncentráltam.

Most itt rugdos a hasamban, 32 hetes.

Sok kitartást ehhez az úthoz! Szoritok neked!

"Nem érdekeltek, zavartak a vigasztalónak szánt szavak, hogy biztos beteg volt, meg hogy jobb, hogy most ment el, mint később. "

Szerintem ez a legnagyobb ostobaság, amit mondani lehet. Miért, ha beteg, akkor nem fáj a veszteség? Hát én veszítettem el úgy magzatot, hogy beteg volt, élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenessége volt, és az is rettenetesen fájt.

Az is egy hülye érv, hogy lehet még másik... persze, hogy lehet. De nekünk EZT a konkrét magzatot kell elgyászolni... szélsőséges példával: ha valakinek egy már megszületett gyermeke hal meg (amit nem kívánok senkinek), akkor sem vigasz, hogy majd lesz másik...

Kérdező: én azt tudom javasolni, hogy bármennyire is nehéz, kicsit erőltesd azt, hogy beszélj róla. Személyes példámat tudom felhozni: én fél évig elfojtottam a gyászom, nem beszéltem róla, aztán fél év után úgy tört ki belőlem a felgyülemlett fájdalom, mint valami gejzír és az sokkal rosszabb volt, mintha elejétől fogva beszéltem volna róla. (Későbbi veszteségeimnél már így tettem.)

Pont így jártam 3 éve. Egy dolog vígasztalt, azt mondják, azért mennek el ilyen korán, mert betegek. És akkor sokkal jobb, hogy most ment el, mint később, vagy betegen született volna. És jobb, hogy a természet eldöntötte, és nem neked kellett dönteni az életéről a 12. heti genetikai uh után (vagy még később). Ennyi vígasztalást tudok mondani, minden más csak mellébeszélés.

Nálam 3 évig tartott, míg kihevertem és újra bele mertem vágni, pedig nagyon nem vagyok fiatal. (Annyira nem, hogy kb. utolsó pillanat.)

Ez most bizonyára nem vigasztal (sok év távlatából tudom én is csak így látni), de tudod itt jön képbe az, hogy bármennyire is felsőbbrendű lényeknek tekintjük magunkat mi, emberek, azért a természet törvényei még mindig érvényesek ránk... és ez bizony a természetes szelekció. Ha miérteket keresel, talán az alábbiak segítenek megérteni a történteket:

Az ember ugyebár egyetlen apró sejtecskéből fejlődik ki, sejtosztódások sorozata révén. A kezdeti időszakban pedig a természet "mindent, vagy semmit" alapon szelektál: ha csak egyetlen ponton is hiba csúszik a folyamatba, akkor könnyen belátható, hogy abból a sejtből már a további osztódások során nem tudnak egészséges szervek kifejlődni és itt megszakad a fejlődési folyamat. Ezért ennyire gyakori a korai vetélés. Ha még zigóta állapotban becsúszik a hiba, akkor jó eséllyel olyan sejt sérül, amiből később létfontosságú szervek alakulnak ki és ezek értelemszerűen nem tudják betölteni a funkciójukat. Tulajdonképpen ez egy teljesen természetes folyamat, a személyes veszteségtől függetlenül.

Sajnálom ami veled történt,együtt érzek veled.sírj,gyászolj!!nem kell még arra gondolni,hogy tedd magad túl rajta.enyhülni fog a fájdalom,akkor tudsz gondolkodni hogyan tovább.

A mi második babánk 35.héten lett angyalka :'( rengeteg sírás következett és fájdalom.egy valamit tudtam,újra fogjuk próbálni.

A következő baba 7-8 hetesen ment el,missed ab lett a vége.fél év múlva ismét össze jött a babus,most 3 hónapos múlt ❤ lelkileg nehéz volt a terhesség ,de a lényeg a boldog végkifejlet.

Közhelynek hangzik és most biztos nem vígasztal,de az idő enyhíteni fogja a fájdalmat,de ahogy az előttem lévők írták,neg kell gyászolnod a picikédet.