Mennyire normális, ha így reagál a párom? Mit tudok tenni még érte?

Miért okolja magát? Tett valamit, ami árthatott?

Nem hiszem, hogy ő volt a hibás. Sajnos ilyen előfordul. Gyakrabban, mint az ember gondolná, bár tény, hogy a 12. hét után már ritkábban.

Szerintem egyébként 1 hét után még bőven normális, de ha nem javul a helyezt pár héten belül, akkor az már depresszió, s elkélne majd egy pszichiáter.

Nem tudsz többet tenni, mint hogy vele gyászolsz. Ez nagyon fontos lenne.

Kérd, hogy hallgasson meg. Mondd el a te érzéseid, elvégre te is ugyanúgy elvesztetted a leendő gyermeked, vártad, készültél az érkezésére. Most aggódsz, mert a párod is félted. Mondd el, hogy szükséged van rá, hogy nyisson feléd, átöleljen, beszéljen veled. Ha kell, sírjatok együtt.

Ki kell rángatnod: kérd meg hogy fizessen be egy csekket, mert te most nem tudsz. Menjen veled bevasárolni. Kísérjen el a szüleidhez, hívd át az ő szüleit.

Nekem a "miért pont én" állapotból segített kikerülni, hogy sok ismerős elmesélte, hogy ő is elvetélt. Sokuknak több gyerek is összejött utána.

Mi megbeszéltük pár nappal később, hogy még mindketten akarjuk a babát. (Én "visszakapni" akartam inkább, de ezt az érzést nehéz megfogalmazni), és újra próbálkoztunk.

Legyél türelmes.

Tudom, hogy Neked is veszteség és ahogy ezt valaki írta fontos, hogy elmondd Neki.

Ilyenkor nem csupán azt az egy babát veszítjük el, hanem a nőiességünkbe vetett hitünk is sérül. Segíts Neki ezt visszaépíteni. Téglánként, lassan. Éreztesd, hogy Te továbbra is Vele tervezed az életedet.

Esetleg csináljatok egy rövid szertartást amiben elbúcsúztok a magzattól, mivel ez a fázis ilyenkor kimarad.

Nekem sem volt eleinte kedvem a férjemmel sem beszélgetni. Csak sírtam, meg néztem ki a fejemből, dühöngtem, hogy miért pont velünk esett ez meg. Egyedül akartam lenni.

Hagyj időt neki most, ne "nyomulj", ha nem szeretné. Változni fog a helyzet, és fog tudni előre nézni.

Mi a vetélés után éreztük igazán azt, mennyire is szeretnénk egy közös babát. Kb egy hónap múlva tudtam már újra bízni abban, hogy sikerül. Ahogy lehetett, és a dokitól zöld utat kaptunk, össze is jött.

Most légy türelmes. Persze, legyél ott, ha szükség van rád, de értsd meg azt is, ha most a magányra vágyik a párod.

Még friss a veszteség, testileg lelkileg rosszul van. Te "csak" lelkileg törtél össze, ő a fizikailag is megviselt. Légy türelmes. Beszélj neki a saját fájdalmadról és hogy nem hibáztatod semmi esetben. Nekem annak idején az volt a legnehezebb, hogy a férjem nem akart vagy nem tudott beszélni a veszteségről, pedig tudtam, hogy ő is szenved. A másik, hogy a semmibe tűnt el a baba. Nem volt fizikai búcsú. Sokan nem is tudták, hogy lett volna gyerekünk. Sokat segít, ha van feladata az embernek, nekünk addigra már voltak gyerekeink, akik rendszeres gondoskodásra szorultak.

Ha van egy ultrahangos képetek róla, vagy egy tárgy, ami köthető a babához érdemes eltenni, hogy emlék legyen róla. Egy ismerősöm ikerpárt veszített el, volt UH képük és kapott a férjétől egy gyűrűt két pici kővel. Neki sokat jelentett ez a tárgy. De mindenki másképp gyászol. Van, aki plüssjátékot vesz és tesz el emlékbe.

Vidd el sétálni, ha jól van. A napfény, jó levegő sokat segít.