Pszichopaták. Lenne kedvetek beszélgetni?

Érdekelne, ha egy nő megverne, mert mazo vagyok.

Ez már beletartozik?

Személyiségzavart már tini koromban megállapítottak, a 600 kérdéses MMPI teszten kiugróan magas volt a pszichopátiás skálám, emellett szorongás, depresszió, öngyilkossági kísérlet, alkoholproblémák erősen jellemzőek rám.

Sokat olvasgattam a témában, és az olvasmányaim alapján erős a gyanúm, hogy úgynevezett funkcionális pszichopata vagyok, tehát teljesen jogkövető, úgymond normális életet élek, de belül szinte üres vagyok, mint egy kagylóhéj - például nem igazán érzek valódi szeretetet, aggódást, ragaszkodást - ezt persze szar érzés volt beismerni magamnak, de rá kellett jönnöm, hogy amikor úgy viselkedek, mintha aggódnék valakiért, vagy szeretnék valakit, ezek nálam csak tanult viselkedések, nem pedig tényleges, ösztönös érzelmek.

Ahogy a jogkövető magatartás is egy tanult minta nálam, mert amúgy semmiféle lelkiismeret-furdalásom vagy ösztönös empátiám nem lenne, ha pl. bárkit megkárosítanék, mondjuk meglopnék, vagy kirabolnék.

Tulajdonképpen szerencsés módon egy teljesen normális, szerető családba születtem bele, akiknek a nevelése révén el tudtam kerülni, hogy másokra káros módon jöjjön ki a pszichopátiám, így csak simán saját magamra vagyok ártalmas.

Nincs kedvem beszélgetni, úgyhogy itt leírom, és ha érdekel, akkor elolvasod (vagy mások is).

Semmi különös, kivéve, hogy rengeteg unalommal jár és meg kell tanulnom dolgokat. Egy normális ember zsigerből meg tudja különböztetni a jót a rossztól, nekem sok mentális melót kell belefektetnem, mielőtt megérteném, hogy amit épp teszek, az miért rossz. A munkát említve, hamarabb kicsapnak, soha nem volt állandó munkahelyem (igaz, eddig még csak diákmunkákat csináltam), meg kellett tanulnom a stressztűrést, elviselni a nárci vezetőket (senki sem szereti őket, engem viszont sokkal jobban rühelltek, mint a csapat többi tagját, mert nem voltam hajlandó úgy végezni a munkateljesítményt, ahogyan azt ők kívánták, + nem is érdekelt, hogy milyen szél összeszedte szemetet parancsolgatnak - ez pedig egy kóros nárcisztikust nagyon fel tud dühíteni). Emlékszem, hogy egyetemista diákként részmunkaidőben dolgoztam a bevásárlóközpontok legfrekventáltabb ruhaüzleteinek egyikében, ahol elképesztően nárcisztikus női vezetőnk volt, egy fejjel kisebb volt nálam, és be nem állt a pofája... amíg mások csendben teljesítették a munkájukat, én nem féltem kimutatni, hogy gyűlölöm. Félre ne értsetek, nem provokáltam, hanem mosolyogtam, ami nyilván még jobban idegesítette. Idővel viszont rohadtul sok volt a munka, és mivel én képtelen vagyok parancsra dolgozni, meg nem szeretem ha irányítanak, ezért kirúgtak.

Anyukám annyira manipulálható, hogy azt is elhinné nekem, hogy a Holdon jártam. De ezzel inkább nem élek vissza, mert nem szeretnék neki rosszat okozni. A különbség egy szociopata és egy normális ember között ilyenkor az, hogy a normális ember magától érzi, hogy nem szabad kihasználni valakit, nekem viszont emlékeztetni kell magam erre (igen, még akkor is, ha az édesanyámról van szó). Volt olyan eset, amikor pénzt kértem tőle, és szándékosan feltekertem az összeget még két nullával, mert úgy előnyösebb volt számomra. A mai napig van tartozásom egy embernek (azóta meghalt, és az volt az első gondolatom, hogy de jó, nem kell visszafizetni, a gyászra még visszatérek). Most már nem tenném meg, undorítónak tartom. Ezen kívül éreznék valamit? Annyit, mint amikor egy normális embernek viszket a talpa, megvakarja, és egy másodperc múlva el is felejti. Érzek valamit, amikor elájul előttem valaki a lépcsőn? Nem, valszeg továbbmennék, és csak a szociális maszkom és kötelességtudatom kényszerítene arra, hogy fel kell segíteni, megteszem, de nem érzek sajnálatot, együttérzést. Volt is egy konkrét eset, amikor a barátnőmmel sétáltunk, majd a szemünk előtt esett el egy idős bácsi, az én első reakcióm az volt, hogy majdnem halálra röhögtem magam, ő viszont furán nézett, és rosszul érezte magát, hogy a hatásomra ő is nevetni kezdett. Érdekel? Megérint? Bánom? Nem. Semmit nem érzek, csak azt, hogy oké, így nem szabad viselkedni, "noted".

Milyen vagyok egyedül? Imádok egyedül lenni, egyedül élek, szinte majdnem mindent egyedül csinálok, és nemhogy nem zavar, hanem imádom. Más emberek megbolondulnak a szociális izolációtól, főleg a karantén alatt. Nekem hetek telnek el úgy, hogy nem beszélgetek személyesen senkivel sem.

Milyen vagyok egyedül? Normális, főzök, filmezek, tanulok, építgetem a maszkomat.

Mit jelent ez? Nincs valódi személyiségem, olyan vagyok, amilyennek látni szeretnél. Kedves? Az leszek. Empatikus? Én leszek a legempatikusabb ember a földön. Persze ez nem teljesen van így, hiszen alapvetően igényes vagyok, van stabil ízlésem, ami alapján meg is ítélem az embereket. És azt hiszem, hogy nagyjából ennyi. Minden mást megtanulok, gyakran kiválasztok egy személyt, akire ráalapozom a személyiségemet, átveszem a mozgását, mimikáját, gondolkodását. Ez idővel megváltozik, attól függ, milyen ember mellett töltöm a legtöbb időmet. Ha nem ezt teszem, akkor hidegnek tűnök, semmilyennek, mintha nem érdekelne semmi, és nem éreznék semmit. Kivéve, hogy egoista vagyok, és legtöbbet arról álmodozom, hogy mennyire jó vagyok, és az általam kiszemelt személy mennyire különlegesnek tart. Undorító? Hát, lehet. Elvileg minden szociopata nárcisztikus is.

Nincs ebben semmi különös, mint írtam, elég unalmas.

Megpróbáltam a terápiát erre a krónikus ürességérzetre, mert arra gyanakodtam, hogy borderline vagyok, viszont a borderline jellegzetes tüneteivel szemben konkrétan ellentétes a magatartásom. Annyit vettem csak észre, hogy hazudok és manipulálom a terapeutát, és soha nem jönne rá, hogy milyen vagyok a maszk alatt. Ezért értelme sincs a terápiának, nem járna haszonnal, ha felfedném magam, hiszen nincs erre kezelési protokoll. Amúgy meg nem is kell kezelni, ameddig nem vagyok agresszív és nem bántok senkit. Az utóbbi nincs tervemben, mert igazából ez sem érdekel. Kivéve, ha valaki folytonosan rosszat okoz nekem, akkor taktikusan okozok neki rosszat, serdülőként impulzív voltam, és simán megütöttem volna az illetőt, most viszont tudom, hogy emiatt akár börtönbe is kerülhetnék, így másképp állok bosszút. Ezt nem kell túldramatizálni, arról van szó, hogy senki ne akarjon az idegesítő szomszédom lenni, mert ellene fordítom a lakóközösséget, és kiutálják. Megtörtént eset. Hajlandó vagyok a kompromisszumra, ameddig a másik fél is. De általában nekem vannak logikus érveim és a másik ember az idióta, ezért is írtam, hogy idegesítő szomszéd (mindenki el tudja képzelni, mit jelent az ilyen típus, csak mások csendben elszenvedik).

A gyászról szerettem volna még kicsit írni. Meghalt az egyik családtagom, akivel nagyon közel álltunk egymáshoz, napi szinten beszéltünk. Őszintén szerettem, de amikor értesítettek, hogy meghalt, akkor azon kívül, hogy meg kellett nyugtatnom a többi embert, én semmit sem éreztem. Egy kis dühöt, hogy most már nehezen találok még egy olyan embert, akivel ennyire jól elvagyok. Megérinteni megérintett a hír, de másnap már nem éreztem semmit. Ez nem elfojtás, egy könnycsepp sem jött ki, nem változott meg az étvágyam, másnap már a kedvenc zenémre táncoltam, stb.

Szerelem... azt hiszem, hogy érzek valamit, csodálatot, tiszteletet, izgalmat, vágyakat, de nem tudom, hogy mások mit értenek a szeretet alatt. Érzek gyengédséget, törődésvágyat, de ha azt mondaná, hogy már nem szeret többé, és lelép, akkor azt mondanám, hogy viszlát, majd folytatnám a megszokott életemet egy kis dühvel vegyítve (talán, vagy nem). A kötődés módjától és mértékétől függ, hogy mennyire fájna, de talán csak dühös lennék, hogy többé nem elérhető számomra az az ember, akit megkedveltem, vagy iszonyatosan kedvelek. Számomra nehéz ilyet találni, a legtöbb ember nem érdekel.

Azt hiszem, hogy ennyi. A krónikus unalomérzet pedig megkeserítő tud lenni. Mindig valamivel le kell foglalni magam, ez régen gyakran vezetett veszélyes helyzetekhez, szeretem a kihívásokat, és mindent, amiben egy kis adrenalin van. Kevés dolog fáraszt ki...