Orvosnak tényleg csak akkor érdemes menni ha valaki nagyon elhivatott az emberek segítése iránt?

Amúgy én fogorvosnak tanulok, engem sem az hajt, hogy segítsek az embereknek. Egyszerűen izgalomba jövök a fogas dolgoktól, és lenyűgöznek a szuvas fogak. :D

De örülök, hogy az embereknek is segíthetek és sajnos sok hülye, tapló orvossal találkoztam már, viszont olyan jó érzés, amikor az SZTK-ban is irtó jó doki van (mindegy, hogy fogorvos vagy agysebész). Na, én is olyan akarok lenni. :)

Még csak nem is az embereken való segítésért kell ott rajongani. Főleg a "tananyagért", a szakmáért (betegségek, gyógymódok, vegyületek, technikák). Az pedig nagyon demoralizáló tud lenni. És összevetve más természettudományos iskolával, sokkal-sokkal többet és precízebben kell tudni, és gyorsan kell emlékezni rá.

És elkerülhetetlenül szembesülni fogsz érzelmileg leterhelő dolgokkal, mivel nyaranta kötelező kórházi terepgyakorlaton veszel részt, ahol bizony eleinte nem a fődoki mellé osztanak be, hanem a nővérek alá ágyneműzni, pelenkázni, beteget etetni, cipelni őket, stb. Szóval mindezeket is kell tudni. Hogy utána mennyire nehéz rezidenskedni, meg ilyesmik, azt nem tudom odáig nem jutottam de nem is akarok :)

Szerintem is csak legyél elhivatott, az emberek segítése meg jön magától, ha találkozol a betegekkel. Azért előre nem árt, ha felkészíted magad ezekre az élményekre, mert ha a kórházban döbbensz rá, hogy ezt nem bírod, az rendkívül kellemetlen.

Bár - vessetek meg - én félek az olyan orvostól, legyen csak leendő orvos, akit a műtétek érdekelnek, "szeret vágni". Az biztos, hogy ha a kezei közé kerülök, egyből műtétet javasol, és nem gondolkozik tovább. Persze a másik véglet az, aki nem szeret műteni, az a vakbélgyuszit is évekig pátyolgatná, hátha elmúlik, mintsem hozzáérjen. Az orvosi szakmában az ilyen nüanszok nagyon meglátszanak. :)

Remélem, ha végül orvosnak mész, jó leszel benne, de ha egyszer találkozunk, tuti rákérdezek, szereted-e még a műtéteket. (Én rettegek tőlük.) Majd ne nézz hülyének.