Help! Mikor álmodik Ábel az 'Ábel a rengetegben' c. regényben?

A 2. fejezetben van egy ördögös álom:

Aztán úgy elaludtam; mintha ártatlan bárány puha derekára hajtottam volna a fejemet.

Nem vagyok nagy álmodó, kiváltképpen, ha alszom, de azon az éjjel nagy vitéz voltam az álom országában. A vitézségem elejére el kell mondanom, hogy a házamtól jobbra s nem messze, ott terül el a Borzos óriási mezeje, amely teli van kerek borókabokrokkal. Ezen a mezőn jöttünk volt édesapámmal keresztül, amikor kiköltöztünk volt ide. Hát az a nagy-nagy havasi mező olyan csatatér volt az én álmomban, hogy azt megemlegetem, amíg élek. Nagy hadsereg sorakozott fel rajta, s ez a hadsereg mind barátpapokból állott. A barátpapokon mind barna csuha volt, a csuhákon hosszú fehér zsinór, derékon kötve; a szerzetesek kezében pedig csillogó fegyver mindegyikben. S ennek a barátseregnek a vezére nem más volt, hanem én: Szakállas Ábel. Ötlövetű fegyverrel a kezemben és aranyzsinórral a derekam körül. Velünk szemben a borókabokrok álltak, mind egy vonalba gyűlve az egész mezőről; a borókabokrokban pedig, végestes-végig, mindegyikben egy-egy jól meglett szarvas ördög.

Ezek ellen folyt a kegyetlen csata.

Ott állottam hát az élén a barátseregnek, de nem is vesztegettem haszontalanul a drága időt, hanem kiadtam a parancsot, hogy lőni kell az ördögöket, ahogy csak lehet. Vitéz seregem lévén, olyan buzgón kezdett minden barát lőni, hogy imádkozni olyan buzgósággal nem is lehetséges. A golyók fütyültek, a levegő füstölt, és a bokrok párállottak.

Az ördögök pedig irtózatosan bőgtek, amit én nem is csodálok.

Sokáig tartott a harc és szüntelenül.

Amikor aztán úgy gondoltam volna, hogy immár magnak sem maradott ördög, akkor elrendeltem, hogy bé kell szüntetni a lövést.

A béállott csendben a levegő kitisztult lassan, és a bokrokról is felszállott a pára. A csoda azonban csak akkor érkezett el, mert látnunk kellett, hogy az irtásban nem fogytak el az ördögök, de sőt százszor annyian voltak, mint az elején. Egy-egy bokorból nyolc-tíz-tizenkettő vigyorgott felénk. Azt hittem, hogy az ámulat mindjárt megöl, s gondolkozni kezdtem, hogy ezek miképpen tudának ilyen hirtelen felszaporodni. Egyebet nem gondolhattam, csak egyedül azt, hogy lövés útján szaporodik az ördög. Erről bizonyosságot akarván szerezni, magam köré gyűjtöttem a jelesebb barátokat, s azt mondtam nékik, hogy most jól vigyázzanak, mert lőni fogok, vagyis ügyeljék meg, hogy a lövés mit eredményez. Aztán szemet vettem az egyik ördögre, amelyik a legjobban látszott, s a legbátrabban vigyorgott, azt ügyesen megcéloztam, és a golyót a két szarva közé eresztettem.

- Kettő lett belőle! - kiáltott az egyik barát.

- Nem belőle, hanem helyette! - javította ki egy másik.

- Hát az nem mindegy? - kérdeztem.

- Korántsem - felelte az illető barát - mert ha belőle lett volna kettő, akkor ebben a kettőben ő is tovább élne; márpedig én jól láttam, hagy őt magát örökre kioltotta a golyó.