Egri Csillagokból "Ne félj Vicuska! " címmel min.2 oldalas fogalmazás?

Véletlenül nem a Kálváriai iskolába jársz? Na mind1 :

Ne félj Vicuska!

Mecsek, 1533

- Gergő, unokám! Vidd el a szürkét legelni! – mondta rekedt hangon reggel Nagypapa. Felültem az öreg lóra, és elindultam. Mikor majdnem elhaladtam Ceceyék háza előtt, megszólalt a kis Évica:

- Gergő, vigyél el engem is!

Vicuska egy nagyon aranyos, öt esztendős kislány volt. Nagy macska szemei voltak, pufók arcocskája, hófehér bőre. Apja még a Dózsa-féle háborúban harcolt. Az öregnek két lába fából volt, keze is csak egy, másikat, gondolom, levágták.

Felraktam a lóra, utána én is felültem, elindultunk, amerre a pillangók. Mentek azok keresztbe-kasul. Végül befordultak az erdőbe. Oda tilos menni, mondják mindig, sok a török! De nehéz is lett volna a kis Évának ezt elmagyarázni! Így eltűntünk a fák között.

Pár perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy mindketten benn lubickoltunk a patakban, ami az erdő közepén volt. Tanítgattam úszni a kisleányt, de hát őt csak a békák érdekelték. Kérdeztem én, nem akar-e úgy úszni, mint azok? De makacs egy gyermek volt, meggyőzhetetlen.

Mikor éppen egyet kergettünk (jó nagy zöldet) és felnéztem, láttam, nincs sehol a szürke. Néztem erre, arra, de nem volt sehol! Az egyetlen lovunk! Mit mondanak majd odahaza, ha a szürke nélkül térek vissza? Meg kell keresnem! De merre?

- Vicuska! El ne mozduljon innen, mindjárt jövök!- és elnyargaltam.

Futottam, ahogy csak tudtam, néztem jobbra, balra. Kezdtem fáradni. Merre mehetett az a ló? Megvan! Ott legelészett egy fa tövében. Megnyugodtam, és odaballagtam hozzá. Mikor megfogtam volna a kötőfékét, a fákon túl valami utat láttam. Elfogott a kíváncsiság, és elindultam arra, amikor tudtam, hogy nem szabadott volna. TÖRÖKÖK! Az egyik meglátott, nem vette le a tekintetét. Gonosz ember volt az arcából ítélve. De nincs időm ezen gondolkozni! Felültem a lovamra, és visszavágtattam (olyan gyorsan, amennyire szegény szürkével ez lehetséges). Visszaértem a patakhoz.

Kikötöttem a szürkét egy fához. A kislány ott énekelt a vízben, és játszott.

- Gyere ide!- hívogattam – Bújjunk el! Meglátott a török!

Az első bokor mögé behúztam Évicát. Éreztem, ahogy gyorsabban vert a szíve. Megrémült ő is. Nem telt bele pár pillanat, recsegve-ropogva hallatszanak a ronda ember léptei. Megfogta a szürkét, és elindult. Ekkor ijedtemben megmozdultam. A léptei lelassultak, és megállt. Felénk fordult, és megszólalt:

- Gyere ide aranyos kisfiú!- mondta rosszindulatúan. – Nem bántalak én!

Nem voltam buta, tudtam, hogy mozdulatlannak kell maradnom. Ránéztem Évácskára, a rémülettől alig kapott levegőt. Viszont amikor a török megfordult a lóval, akaratomon kívül felugrottam a bokorból.

- Török bácsi! Adja vissza a szürkét, ő a miénk, ne vigye el!

Ekkor a férfi felém nyújtotta a lovam kötőfékét. Nem gondolkodtam, odafutottam. Mikor át akartam volna venni, megfogta kezemet és felrántott az állatra.

- Ne félj Vicuska!- Mikor kiejtettem a nevét a számon, egy kis fej bukkant ki a bokor mögül. - Fuss! Vigyázz nehogy elkapjon!

Futott a török, rángatott minket, a szürke nagyokat nyerített, rugdosott a lábával. Megkapaszkodtam a nyakába, nyugtatgattam. Elöl a kis Évácska futott, szaladt, ahogy csak bírt. Előtte egy gyökér kinőtt a földből. Szólni akartam neki, hogy vigyázzon, de már késő volt. Elesett, a török megfogta, és újra mellettem találtam.

Sírt, rugdalódzott, kiabált:

- Haza akarok menni! Apám, anyám! Segítség!

Vitt minket a török. Ha megszólaltunk, kaptunk a hátunkra. Szegény Évácska! Zokogott magában. Kiértünk egy széles hosszú útra. Tele törökkel, szekerekkel, rabokkal. Három szekér várt ránk, több rabbal. Feldobott minket, egy aranyos fiatal parasztlányhoz. Beszélgetett velünk, felöltöztetett minket, kedveskedett. Megfogott pár rongyot, és elkezdte csomózni őket, egy kisbabát kötözött belőle. Odaadta Vicuskának, akinek egy halvány mosoly jelent meg az arcán, tetszett neki. Belehajtotta a fejét a lány ölébe, és halkan sírdogált. A lányt Margitnak hívták, húsos, szeplős arcú. Vagy sírt, vagy nevetett, felváltva. A szekér mellett több rab is volt. Az egyik lábán véres lánc. Rá tapadtak a szemeim. Erős ember volt, magas, óriás. Nem volt megijedve. Kérte a törököket, álljanak meg, megigazítaná a láncokat. De a barnabőrűeket ez nem érdekelte. Mentek tovább, néha-néha kiabáltak egyet valakivel. Éva sírt.

- Haza akarok menni!- bőgtem vele.

Megálltunk. Mindenki csinált valamit. Ki sírt, ki beszélgetett. Lassan a sok lopott kendőn feküdve, kezdtek lecsukódni a szemeim. Nem akartam elaludni, de megviseltek a történtek. Azon gondolkodtam, hogy mit csinálhatnak most otthon a faluban. Néhányszor még hátranéztem a szürkére. Szörnyű látvány volt végignézni a rabokon, állatokon, azt hogy, hogy bántak az emberekkel. Vitték őket, ahogy tudták, véresen, koszosan, büdösen. Nem érdekelte őket semmi. Csak a pénz. Nem akartam észrevenni a dolgokat, amik körülöttem folytak. Engedtem az álmosságnak.

Nem a Patti vagy?