Egy új versszakot kellene írni Magyarországról a vers alapján!?

Babits Mihály: Messze... messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyújt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek.

Sötét ég lanyhul fülleteg.

Szökőkút víze fölbuzog.

Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyár, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhők felett.

Sötétzöld völgyek, jégmező:

harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hízott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.

Kastélyok, parkok, labdatér,

mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord,

sötétkék vízbe durva a folt.

Nagy fák és kristálytengerek,

nagyarcú szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép.

Ó mennyi messze szép vidék!

Rabsorom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!