Ez Egri csillagok című háziolvasmányból kell írnom fogalmazást azzal a címmel hogy a Hét toronyban írnátok valamit?

Konstantinápoly déli sarkán egy régi várkastélyféle erősség áll. Még a görögök épitették. A hires Bizánc várfalának ott volt a déli kapuja, a gyönyörü fehérmárvány Aranykapu, Thedosius császár tiszteletére állitották a faragó- és festőművészek. A kapu fehér kövei ma is épek. A falak magasak. A falakon belül hét köpcös torony, mint hét nyulánk-óriás szélmalom, ilyenforma rendben:

*

* *

* *

* *

A vár falát napkelet felől a Márványtenger mossa, a többi részén faházak környezik.

Ez a hires Jedikula, magyarul: Héttorony.

A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden olyan kincse, amely már a palotájában nem fér meg.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek.

Ott a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben, szabadján, mintha otthon volna: sétálgathat a várkertben, a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben: szolgát is tarthat hármat is: leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

ét ősz ember üldögél a tavaszi verőfényben a Jedikula kertjében, a padon. Mind a kettőnek könnyű acél bilincs a lábán, - jobban csak emlékeztető, hogy rab voltát meg ne feledje.

Az egyik a térdén könyököl. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodik, s a felhőket nézi.

Az, aki az eget nézi, őszebb a másiknál. Szakála a melle közepéig ér, a haja fehér sörény.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban!

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap sugaraiban szinte párás a kert.

A cédrusok, túják és babérfák között virágzik már a tulipán meg a pünkösdi rózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei isszák a napsugarat.

A felhőket néző ember leemeli izmos karját a padlóról, és keresztbe fonja. Közben a társára tekint.

- Min gondolkodol Majlád barátom?

- A diófámon, - feleli az előrehajló. - Fogarason van egy vén diófám az ablakom alatt.

A két ember megint hallgat. Aztán Majlád szólalt meg:

- A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tünődöm.

- Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki...

Megint hallgattak egyet. Aztán Majlád szólalt meg ismét:

- Hát te Bálint min gondolkodol?

- Azon, hogy a kapi aga éppen olyan rongy fráter, mint a többi.

- Hát bizony...

- "Ilyen ravasz, olyan ravasz". Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.

Megint hallgatnak. Majlád lenyul egy pitypangért, amely kisárgállik a fű közül. Leszakítja. Morzsolgatja a kezében, aztán lehullatja a földre.

- Az éjjel azon tünődtem Bálint, hogy én voltaképpen még mindig nem tudom, miért ülsz te itten? Sokszor elmondtad, hogyan hoztak a Dunán, hogyan csaptál egy őrt a hajó falához, hogyan vezettek ide. De a kezdetet, az igazi okot...

- Mondtam már, hogy magam se tudom.

- Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: Terád nem gyanakodhattak, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhitozol. Barátja is voltál a töröknek. Te hittad be Ferdinánd ellen.

- Nemcsak én.

- Dehát te vagy itt közülök. Hiszen tudom én, hogy nem azért hívtad...

- Magam is sokszor tépelődtem ezen. Magam is szeretném, ha valaki megmondaná.

Az udvaron egy csapat kapudsi lépdelt át dobszóval, azután ismét magukra maradnak.

Bálint von a vállán:

- Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt az oka. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németeknek az ő jövetelét. Boszusan kérdezte.

- A németeknek? - csodálkoztam rá, - nem a németeknek jelentettem én meg, hanem Perényinek.

- Egy-kutya, - felelte a szultán; - Perényi a némettel tartott.

És a szultán dühösre kerekült szemmel nézett reám:

- Ha nem értesitetted volna őket, itt leptük volna a német tábort. Minden urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinándnak minden erejét! Enyém volna Bécs is!

Hogy igy kaffogott rám a ronda török, bennem is felforrott a vér. Én, tudod mindig úr voltam teljes életemben: nem szoktam meg, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.

- Neki-ágaskodtál?

- Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesítettem őket a szultán jöveteléről, mert kímélni akartam a német táborban levő magyarokat.

- Tyűh, ez hiba volt!

- Még akkor szabad voltam.

- Hát aztán mit szólt?

- Semmit. Fel és alá járt előttem. Gondolkodott. Egyszercsak a basájához fordult. Azt mondta neki, hogy vigyen engem egy jó sátorba, ahol meghálhassak: holnap beszélgetünk majd tovább.

- No és mit beszéltetek másnap?

- Semmit. Nem is láttam többé. Jókora sátorba szállásoltak, de ki nem eresztettek. Akárhányszor kiléptem, tiz dárda meredt a mellemnek.

- És mikor vertek rád láncot?

- Csak mikor már haza indult a szultán.

- Nekem mingyárást láncot vertek a lábamra, mikor elfogtak. Dühömben sirtam, mint a gyermek.

- Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam én még az apám halálán se.

- Gyermekeidet se sirattad?

Török Bálint elhalványult:

- Nem. De valahányszor eszembe jutnak, olyan nekem, mintha tőrt forgatnának a mellemben.

Sóhajtott. A tenyerébe eresztette a homlokát.

- Egy rab jut sokszor az eszembe, - mondotta a fejét rázva, - egy sovány rossz török, akit a Duna partján fogtam el. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől-szembe megátkozott.

A távolból trombita-zene hangzott. Arra füleltek. Aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigballagott a kerten, és hogy hozzájok ért, odaszólt nekik félvállról:

- Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában van a helye.

- Kapudsi efendi, - szólott rá Török Bálint, - mi van ma, hogy úgy muzsikálnak.

- Tulipánünnep, - felelte vállról a várnagy, - a szerájban az éjjel nem alszanak.

S odább lépett.

A rabok tudták már, mi az. Tavaly tavasszal is volt olyan ünnep. Olyankor a szultán minden asszonya a szerájkertben vigad.

A szultán áru-bódékat és sátorokat állíttat a tulipánágyak közé. Az árusok az alsórendű háremi nők. Mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árulnak.

Az ő egynéhány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer ott örülnek annak, hogy költekezhetnek.

A kert olyankor zsibong a jókedvtől. A palotabeli papagályok, rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papirlámpások, s a hárem zeneszóval hajókázik le a Márványtengerig. A két rab kezet fogott a Vértorony alján:

- Jó éjszakát István.

- Jó éjszakát Bálint.

*

Mert nincs ott egyéb öröm, csak a jó éjszaka. Az alvó rab mindig otthon van, minden éjjel. Folytatja a dolgait, mintha nappal volna s mintha a rabsága volt volna az álom.

Azonban Török Bálint nem érzett semmi álmosságot. Ebéd után szokása ellenére lehevert és szunyókált, hát este nem volt álmos. Kitárta az ablakát és odaült.

Nézte a csillagos eget.

A Márványtengeren a Jedikula alatt sétált a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. A csillagok szinte lobogva ragyogtak, s a tenger tükre is ragyogó ég. A lámpionokkal világló hajó ott sétált a magasság és mélység csillagai között.

A rab szeme elől kőfal takarta a hajót, de behallatszott hozzá a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a csincsa. Szívesen hallgatta volna rabsága unalmában, - de gondolatai másfelé kószáltak.

Éjfél felé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Váltakozó más és más hang, és más zeneszerszám.

De Török Bálint azokat is csak félfüllel hallgatta. Az eget nézte, amely már el volt borítva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.

- Milyen más itt az ég is, - gondolta, - török ég, török felhők.

Aztán, hogy hosszú szünet következett a hajón, folytatta a gondolatait:

- Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.

Arra gondolt, hogy lefekszik már, de még nem mozdult rá, hogy felkeljen.

Akkor az éji csendben hárfa szólalt meg ismét, s a lombokon át egyszercsak magyar akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakában:

Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig a szívétől a sarkáig.

A hárfa elnémult egy percre. Aztán ismét felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:

Török Bálint fölemelte a fejét. Igy emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a déli szél susogására, és néz elmeredő szemmel a falon át a messzeségbe.

A hárfa akkordjai sóhajjá lágyulva enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán ismét összependültek a húrok, és egy vékonyka bús női hang dala hangzott magyarul.

Ki a Tisza vizét itta...

Vágyik annak szive vissza...

Hej! Én is ittam... belőle...

Török Bálintnak elállt a lélekzete. Emelt fővel, merő szemekkel nézett a hangok felé. Ősz fürtei szinte szerte borzolódtak. Arca szinte megmárványosodott.

És amint a vén oroszlán szinte elkövülten hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két nagy könnycsepp. És lecsordult az orcáján, szakálán.