Egri csillagok! Fogalmazás! Többi lent!?

És ezt a feladatot pont ma adták fel, hogy holnapra kell, igaz? Talán ha korábban veszed a fáradságot, és kiírod(nem, még csak véletlenül sem azt írtam, hogy elolvasod) a kérdést, akkor nem lenne olyan nagyon sürgős.

Amúgy mit vársz, hogy valaki egy fogalmazást írjon neked? 6-7 mondatot még nem neveznék fogalmazásnak.

ami a te fogalmazásodhoz kell az a regényben kb. 2 oldal. Itt van olvasd el és írd meg:

A várkapu tártan állt. A tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.

A két páncél egyforma alkotású, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyű, a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.

- Az az úr - mondotta a pap -, az a medvefejes.

A két lovas karddal rohant egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott.

A két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.

- Buzogányt! - kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.

Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak. Mert olyan sisak volt rajtuk, amely az arcot is takarta.

Az ajtóból a kiáltásra egy kék-veres ruhás apród futott elő, és két egyforma rézfejű buzogányt és két vaspajzsot nyújtott fel a hadakozóknak.

Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén rontottak egymásnak.

S sima sisakos sújtott először.

A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát zördült az, mint a repedt harang.

Ugyanebben a pillanatban úgy sújtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.

Erre a sima sisakos visszarántotta a lovát, és eldobta a fegyvereit.

A medvefejes leemelte a sisakját. Nevetett.

Telt arcú, barna férfi volt. Hosszú, tömött, fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.

- Bálint úr - mondotta a pap a fiúnak tisztelettel. - Ha ide néz, vedd le a süvegedet.

Azonban Török Bálint nem nézett feléjük.

Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.

A lovas, amint nagy nehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.

A kapu alól valami nyolc török rab bújt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.

Hát ez is csak olyan török rab volt, mint a többi.

- No, melyiteknek van még kedve a mérkőzésre? - kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. - Aki legyőz, szabadság a jutalma.

- Én - szólt egy izmos, ritka szakállú török. - Ma talán szerencsésebb leszek.

Magára öltötte a nehéz vasruhát. A társai összeszíjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.

Azután emelőrudakkal segítették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.

- Bolond vagy te, Ahmed! - kiáltotta vígan Török Bálint. - A pallos nem páncélhoz való szerszám.

- Már én csak így szoktam - felelte a rab. - Ha így nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.

Törökül beszéltek.

Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére. Ő csak a könnyű karddal malmozott nyargaltában az udvar körül.

- Rajta! - kiáltotta aztán, a középnek rohanva.

A török előrehajolt a nyeregben. A pallost két kézre fogva rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek, fölemelkedett, és iszonyú sújtásra huzakodott.

Azonban Bálint úr is értette ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.

A török féloldalt zuhant a porondra, s porfelhő gomolygott körülötte.

- Elég volt - szólt Török Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. - Holnap, ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.

- Nem igazság! - kiáltotta a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.

- Mért ne volna igazság? - kérdezte Bálint úr.

- Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!

- Hiszen te nem vagy lovag, ebadta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré rablók!

A török duzzogva hallgatott.

- Csak nem nézitek tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok - folytatta kiabálva Török Bálint. - Nézze meg az ember a sok rongyosát!

- Uram! - kiáltott egy sovány, szürke szakállú rab. - Ma megint mérkőznék veled!

Az udvaron állók nevetésre fakadtak.

- Persze, most az hiszed, elfáradtam. No de legyen meg az örömöd!

S újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe eresztett.

- Hányadszor verekszel velem, Papagáj?

- Tizenhetedszer - felelte siralmasan a papagájorrú török rab.

Török Bálint fogta a sisakját, és eldobta.

- No - azt mondja -, ennyit a javadra az erőmből. - Lássuk!

Szembetűnő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett, javakorú ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötvenéves, izomtalan, görbe hátú ember.

Kopjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!

A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.

Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és vaskesztyűt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi vastól is megszabadítsák.

Papagáj ezalatt feltápászkodott.

- Uram - sírta, Török Bálint felé fordítva véres orcáját -, bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár otthon!

- Miért nem maradtál otthon magad is, pogány! - felelte bosszúsan Török Bálint.

Mindig megbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.

- Uram - kiáltotta a rab a kezét tördelve -, essék meg rajtam a szíved! Szép kis fekete szemű fiam van! Nem láttam két esztendeje.

És térden csúszott Bálint úr elé.

Leborult a lábánál a porba.

Bálint úr kendővel törülgette az orcáját.

- Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!

S odább lépett.

A török port markolt föl a földről, és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:

- Hát verjen meg Allah, te rothadt szívű gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen, mielőtt meghalnál! Tanítson meg Allah háromszor úgy sírni, mint ahogy én sírok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!

S hogy így átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.

A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.

Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.

Elvégre is minden rab minden időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyermekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számították. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében eleresszenek.

Tartotta a hátát, karját, hogy az apródok lekeféljék. Aztán a bajszát bosszús pirossággal sodorgatva lépegetett a paphoz.