Valaki linkeljen Ady verselemzést linkelni a Kocsi-út az éjszakában c. versről?

Branczeiz Anna:

Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című verséről

Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című versében explicite a csonkaság, még implicite az egység (bizonytalan) keresése áll a középpontban. Ezt külön erősíti többek között a versforma és a versszöveg közti ellentét, illetve az egyes versképek. A Kocsi-út az éjszakában egyszerre jelenít meg egy olyan személyes, szinte már melankóliába forduló lelkiállapotot (1), ami kiábrándultságot, reményvesztettséget tükröz, ezzel egy időben azonban az ellentétpár(ok), a vers szabályos szerkesztése mégis reményt sugallnak. Értelmezésemben elsősorban azzal foglalkozom, hogyan lehet a verset a szubjektum (ambivalens) lelkiállapotának kivetüléseként felfogni, teszem ezt úgy, hogy egyfelől versben megjelenő szimbólumokat, képeket, másfelől pedig a vers szerkezetét vizsgálom.

Összességében komor és csalódott a vers alaphangulata, kiábrándultságot fejez ki, amit részben a cím is előre jelez: nem éjszakai romantikus kocsikázásról van szó, az „éjszaka” a vers egészének kontextusában is baljós előérzetet kelt. Ezenkívül a benne megjelenő egyes ellentétpárok – amelyekre még később kitérek – egy köztes állapotot is kifejezhetnek. Mindemellett a vers középpontjában álló „Egész” is többféle értelmezésnek enged teret, így azzal a kérdéssel is érdemes külön foglalkozni, hogy mit jelenthet ez az „Egész”. Már rögtön a versfelütésben megjelenik a nem-egész érzése („[m]ilyen csonka ma a Hold”), míg a következő sorban a kiüresedettség, a reménytelenség tükröződik („[az] éj milyen sivatag, néma”). A strófa második felében a lírai alany önmagára vetíti a külső képeket, így saját lelkiállapotára vonatkoztatva a negatív hangulatú érzésvilágot („[m]ilyen szomoru vagyok én ma, / Milyen csonka ma a Hold”). A némaság ebben a strófában a csonkasággal, a reményvesztettséggel összefüggésben szinte melankolikussá teszi a verset: a csonkaság érzése az énvesztés képzetét idézi, a némaság pedig a kimondhatatlanságot jelképezheti. Minden csonka a lírai én számára, akivel „fut egy rossz szekér”, mintha már egyenesen a halálba készülne: az „[u]tána mintha jajszó szállna”-sor a siratás mozzanatát idézi fel. Mindezzel együtt pedig a sivatag képe az lírai én teljes kiüresedettségének érzetét is kelti. Akárcsak az „éj”, ami reménytelenül sötét és bizonytalan és a „csonkaság”, ami valamiféle hiányból fakadhat.

A második versszak rájátszik és rá is erősít az első strófa csonkaságára: „[m]inden Egész eltörött” / Minden láng csak részekben lobban / Minden szerelem darabokban, […]”. A „minden” szó gyakorisága mintegy univerzálissá teszi a lírai én fájdalmát, ugyanakkor bizonyos szempontból ebben is az énvesztés állapota nyilvánulhat meg, hiszen nem önmaga birtokolja saját világát, hanem minden és mindenki. Ezzel megjelenik a lacan-i értelemben vett kívülről néző tekintet mint az önmeghatározás eszköze (2), amelynek itt pontosan azáltal lesz az én széthullásában szerepe, hogy a külső lírai szubjektum tekintete kívülre helyeződik át, ugyanakkor a tulajdonképpeni belső világ az utolsó versszakban a személyrag révén ugyanúgy a lírai én része marad („Fut velem egy rossz szekér”).

Ilyen szempontból a vers modalitása melankolikus. Azzal ugyanis, hogy az Egész nincs többé, minden széthullott, valamiféle hiány is fellép, ami nyomán egyben az én létezésének értelme is meginog. Megjelenik azonban a bizakodás is a második strófában: hiszen a „láng csak részekben lobban”. A kimondott utalás a fényre és a rejtett utalás az árnyékra, a reménytelenség érzés, „a törékeny Én-re vetülő árnyékot” (3) vetíti elénk, amely alig elkülöníthető a másiktól, „amely pont a szükséges másik elvesztéséből fakadó árnyék megjelenése”, a „kétségbeesés árnyéka” (4). Ezzel a feltételezett énvesztéssel éppen az történik a versben, ami Freud szerint a melankóliát a gyásztól megkülönbözteti. Mindkét esetben veszteség érte ugyanis az ént, ugyanakkor míg „a gyászban a világ vált szegénnyé és üressé, a melankóliában maga az én”, így a (valódi vagy vélt) tárgyvesztés énvesztéssé alakul át. (5) A melankólia érzésvilága azonban szavakkal megragadhatatlan, kimondhatatlan (6), egy belső „mag”, amit a szinte áthatolhatatlan „burok” fed („Az éj milyen sivatag, néma”; „Utána mintha jajszó szállna, / Félig mély csönd és félig lárma”). (7)

A vers „[f]élig mély csönd és félig lárma” sorában rejlő ellentét is utalhat bizakodásra, akár csak a pislákoló láng: a „mély csönd” a sír képzetét idézi fel, a „lárma” pedig a nyüzsgő világot, az életet jeleníti meg, ezzel reményt sugall, akárcsak az, hogy a „mély csönd” felől haladunk a lármás világ felé. A „rossz szekér” azonban szintén reménytelenséget fejez ki, hiszen minthogy a kocsi-út szimbolizálhatja az életutat, úgy a szekér az élet vége felé is haladhat, bármikor végleg tönkremehet, ez pedig erősíti az én bizonytalan helyzetét. Erősebb így az én-vesztés, a bizonytalanság, a reményvesztettség érzése a versben.

Ambivalens lelkiállapotot mutat az, hogy ugyan „minden Egész eltörött”, a vers maga mégis egész marad, sőt tökéletes egész: összesen háromszor négy, azaz pontosan tizenkét sorból áll, ami a számmisztika szerint a teljességet szimbolizálja. Különösen érdekesek a vers szerkesztését tekintve az, hogy egy-egy strófát ugyanaz a mondat fog közre. Bár ez a fajta ismétlés erősíti a negatív hangulatot, mégis egységet teremt a versben, hiszen ez is összefogja a három strófát. Ugyancsak érdekes, hogy a második versszakban mindegyik sor a „minden” szóval kezdődik. Az én-egész széthullásával, a rossz szekér és az éjszakai kocsi-út bizonytalanságával éles ellentétben áll tehát a vers szerkezete, amely pontosan és látszólag tudatosan megszerkesztett teljes és egész, ami bizakodó hangnemet is ad egyben a versnek. Ezzel a Kocsi-út az éjszakában értelmezhető lesz az én-egység kereséseként is, ugyanakkor ez az ellentét a vers kimondott tartalma és megszerkesztettsége között mégis a bizonytalanság érzését keltik.