NAGYON SŰRGŐS! A néhai bárány című regényből kellene kigyűjteni a szólásokat közmondásokat?

Mikszáth Kálmán: A néhai bárány

Az napról kezdem, mikor a felhõk elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Isten fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledõ látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verõdve riadoztak az udvarokon.

Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis esõ híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassankint kitisztult az ég, s csak a megdagadt Bágy hömpölygõ vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégesõ volt, vagy talán felhõszakadás.

No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak, s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni — lutheránus vidéken.

Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esõvizet. Csak aztán vissza ne térjen, többedmagával!

Piszkosan hömpölygött alá az ár, s a partok tömött fûzbokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földbõl egy darab, s elmállott a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szegi majd a határt, s a cikcakkjai is újak lesznek!

Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó1, zsúp2 és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence3, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok…

A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda4, s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány.

Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tóth-Pernye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az elsõ lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!

Olyan türelmesen ül az ide-oda billegõ jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utoléri a petrencét. Nincs valami messze… amott fordul ni, a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!

Nézték egy darabig, hogy majd csak elõbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával… amint az majd kiviláglik reggel.

Hanem hát azt mondja õkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is kevesellte a mezõbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendõre ilyenkorra.

Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felsõ végen mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek5 közül már nem látta senki.

Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kímélõ kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut… de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.

Nyomban nekiestek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak õ húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem ’iszen, az Isten nem alszik, rossz tûz el nem alszik, nem marad ez annyiban.

Kerül annak gazdája akárhonnan!

Súgtak, búgtak, hogy (ugyan, ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüsttallér6 volt a ládában.

Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a „nagyitalú” Mócsik György, a gózoni szûcs olyasfélét mondott a minap itt jártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az õ száján… Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüsttallérokról.

Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkál7 szoknya, négy szélbõl az egyik, hat olajos kendõ, nyakba való kettõ, ezüstcsatos mellény, tíz patyolat ingváll s azonfelül a mente, meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!

Hogy az ár elmosta a csõszházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen, mint cseléd szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a võlegény — de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.

Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna. Ágnes majd kisírja a két ragyogó szemét, pedig legalább õ vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált… Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is… úgy sincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, az édes Cukri bárány odalett…

Milyen szépen rázogatta a farkát még az utolsó nap, ugrándozott künn a verõfényen, Borcsa picike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemével nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja!

De hátha megkerül, hátha visszahozzák?

Jött is hetek múlva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha õrizné. Látták Csoltón, sõt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.

No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló lányok kincse!

El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kideríti õ a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.

S így esett meg az a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult.

De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.

— Megvan-e a bárány? — kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné a ládát kérdezni elõbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan.

— Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.

Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszallóan csóválta.

— Kend, az erõ, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge — szólt dacosan —, és a furfang lesz a fegyverem.

Csak a gyermek nem szólt. Pedig még õ is ott állt: a leggyengébb.

Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fût-fát kikérdezett, Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sõt még a tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.

Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.

Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülõ úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?…

Le kellett most már mondani a reményrõl is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztül tenni ebben a dologban: mert csak rosszabbra fordul.

Nemcsak a hozománya van oda szegény Ágnesnek, hanem már az egészsége is.

Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot õ is. Nyolcéves innen-onnan, s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen rég nincs már anyja szegénynek!

Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál8 majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!

Hát amint a Csorba Gergelyéktõl befordulnak, a Kocsipálék csûre mögül egyszer csak szembe jön az egész elöljáróság meg a fõemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben9, mely panyókára fogva10 lógott a válláról. Igaz biz’a — az új templomot szentelték itt föl a mai napon.

— Nézd, Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszú hajú magas embert — súgja kis húgának Ágnes —, az vitte el a Cukrit.

Éppen a községházához értek õkelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai, s mûértõleg nézegették az ócska eszterhajat11. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!

Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy, kék szemei tele lettek könnyel.

— Ne rángass hát! — förmedt rá Ágnes, s eleresztette a kezét.

— Nem én… csak megrezzentem… Mintha Cukrit láttam volna felém szaladni a levegõben.

Eközben õk is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és továbbment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a’ bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!

— Bácsi! — szólt csengõ, szelíd hangon. — Adja vissza bárányomat!

A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?

— Adja vissza a bárányomat! — ismétlé, s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegõben, mint a parittyakõ.

Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palócosan fésûre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:

— Miféle bárányodat, fiacskám?

— Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól…

— Nem láttam én a te bárányodat soha — szólt szemlátomást kedvetlenedve. — Takarodj innen, azt mondom…

Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:

— Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen…

— Be ám — de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.

Fülig vörösödött õkigyelme a bíró gúnyos vádjára.

— Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban…

A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elõvonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.

— Esküszöm kendtek elõtt, itt a szabad ég alatt, az egy élõ Istenre…

A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípõktõl egyszerre lecsapódott a földre.

Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál.

Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következõ esküszó. Jó is, hogy ott akadt.

— Cukri! Kis báránykám! — kiáltott fel a leányka fájdalmasan.

Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott…

Ügyes szûcsmunka és szép tisztára mosott báránybõrbõl volt az egész bélés, hanem az ismerõs közepe mégis a legkülönb.

A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta