Megfognak enni a diákok?

Aki fél, azt megeszik. Aki nem, annak lehet esélye.

Kedves kérdező, milyen szakos tanár leszel?

Igen, meg fognak enni. De nem azért, mert introvertált vagy, hanem azért, mert pipogyának tűnsz a leírásaid alapján.

Készülj fel arra, hogy már az ötödikesek is képesek arra, hogy abból űzzenek sportot, hogy a "nyomorék" kis tanárbácsikat kikészítsék!

A titka az egésznek az, hogy valamivel meg kell fognod azt a korosztályt, amelyiket tanítod. Ki kell ismerned őket, és rá kell jönnöd, milyen út vezet hozzájuk. Első körben azt felejtsd el, amit az egyetemen tanultál, mert "a terepen" kitörölheted vele a segged. A 21. századi tanári attitűd, a facilitátor szerep, a demokratikus tanári egyéniség és a többi baromság, amit tanárképzésen tanítanak, arra jó, hogy tényleg megegyenek reggelire.

A mai gyerekeknek is az kell, hogy érezzék, hogy kézben tudod tartani a dolgokat. Hogy képes vagy föléjük kerekedni, és igenis, te vagy a főnök, te mondod meg, mi van. Ugyanakkor engedj nekik is teret, tehát ne zsarnok legyél, ne kelljen egész órán kussban ülni, hanem legyél megértő, igazságos, következetes (ez utóbbi egyébként a legfontosabb). Legyen tanulás az órán, legyen felelés és követelés, de ugyanakkor legyen tere a beszélgetésnek, nevetésnek, személyesebb dolgoknak is. És az ráadás (de nem feltétel), ha vicces, jófej is vagy. Meg kell találni ezt a kényes egyensúlyt. De más dologban is egyensúlyozni kell. Paradox módon a gyerekek mindig szabotálni akarják az órát, beszélgetni akarnak, mással akarnak foglalkozni, de utálják azt a tanárt, akinél csak hülyeség van, és nincs tanulás. Ha viszont követelsz tőlük, tudják, hogy az órádra tanulni kell, és ilyen szempontból tartanak is tőled, mint tanártól, viszont teret is engedsz annak, hogy beszélgessenek is veled, és látják, hogy érdekel téged az ő gondjuk-bajuk, dumálsz velük, akkor szeretni fognak.

Sokszor szemtelenek lesznek, de ezt nem szabad személyesen kezelni, és egyik napról a másikra el kell felejteni. Ha nem torlod meg azonnal egyik-másik szemtelenségét, akkor abban a szituációban vesztettél, és el kell engedni. Ha viszont azt csinálod, hogy hetekig-hónapokig bosszúhadjáratot vezetsz egy-egy gyerek ellen, mert valamikor beszólt, akkor belekerülsz egy olyan örvénybe, aminek az a vége, hogy csak a dühös, ordibálós tanárt látják, és ez a kicsinyesség érzetét kelti, azaz nem fognak tisztelni.

Azt a tanárt nem szeretik, akit csak a tantárgya érdekel, és semmi mással nem hajlandó foglalkozni. És azt sem szeretik, ha valaki jófejkedni akar, a gyerekek a fejükre nőnek, és semmi tanulás nincsen. A szélsőségeket kell kerülni, a kényes egyensúlyokra kell ráérezni, a helyes középutat kell megtalálni. Megjegyzem, azt, amit az egyetem oktat, a kooperatív munkákat, önmagát kiteljesítő tanulást stb. is úgy lehet megcsinálni, ha ezt a tanári tekintélyt már megszerezted magadnak. Amíg nem esznek a tenyeredből, addig frontálisan taníts.

Nem tudok tanácsot adni, hogyan legyen tekintélyed. Ha ezt nem tudod magadnak kialakítani, akkor senki nem fogja megmondani, hogy csináld. Az biztos, hogy ez olyan, mint a művészet. A művészek is megtanulják az alapvető ecsetvonásokat, megtanulják az akadémián, milyen stílusok vannak, a festészet alapvető elemeit is elsajátítják stb. De önálló, igazi művészek akkor lesznek, ha egyedit hoznak létre, aminek az alapszabályait tanulták, de a milyenségét mégis a saját szabályaik (vagy szabályaik hiányai) adják meg. Az egyéniség a lényeg. Ha ránézel egy Picasso-képre, látod, hogy ez Picasso-kép, mert egyedi, hamisítahtatlan, és az emberben ez ébreszt tiszteletet. Ha a gyerek meglátja Judit nénit, tudja, hogy az Judit néni, és ebben a fogalomban, hogy "Judit néni" benne van az ő egyénisége, az óráinak a hangulata, mindenféle érzés, hangulat, benyomás, ami a gyerekben felmerül, ha meghallja ezt a nevet. Ezt kell elérni, hogy ha a gyerek meghallja a neved, akkor az egyfajta minőség legyen, mint az Adidas, Picasso-kép, vagy Judit néni. Tudja hová kötni, tudja, hogy ez egy egyéni, önálló dolog. Ha úgy akarsz jófej lenni, hogy elolvasol reggel a neten vicceket, és beleerőlteted az órába, az szánalmas lesz. Ha árad belőled a humor, és szétröhögik magukat, az jó. Ha viszont tudod magadról, hogy nincs humorérzéked, akkor ne akarj vicces lenni. A tanári egyéniségedben legyen benne a saját egyéniséged, és ne akarj beleerőltetni semmit. Ugyanakkor az is fontos, hogy tanári egyéniséged nem te vagy, csak egy játszott szerep, azt el kell kerülni, hogy a diákok személyes kapcsolatokat alakítsanak ki veled.

Ha tényleg tanár akarsz lenni, azt felejtsd el, hogy introvertált vagy, és ilyen-olyan negatív tulajdonságaid vannak (kölyökképű stb.). Ha ezek járnak a fejedben, és nincs önbizalmad és magabiztosságod, akkor a legjobb, ha az elején hagyod az egészet!!!! Teljesen mindegy, hogy nézel ki, az egyéniséged introvertált a magánéletben, mint mondtam, a tanári egyéniséged a személyiségedből táplálkozik, de nem személy szerint te vagy. A tanári egyéniség lehet akármilyen (introvertált, kölyökképű, kegyetlen, vicces stb., tök mindegy), de magabiztosnak kell lennie, és tudnia kell, hogy mit miért csinál, és következetesnek kell lennie. Ha a gyerek ráérez erre, és megtanulja, hogy te milyen vagy, és tudja, hogy milyen esetben minek van meg a következménye nálad, akkor onnantól kezdve tudsz majd vele bánni, és tök mindegy, hogy magánemberként milyen vagy. Úgyhogy én azt mondom, hogy teljesen mindegy, hogy kölyökképű és vékony vagy, attól még lehetsz jó tanár, akinek megvan a tekintélye, csak következetes, magabiztos egyéniséged legyen. És tudniuk kell, hogy nálad mik a határok, és meddig mehetnek el. Ennyi igazából a titka.

Végül leírok egy példát magamról. Kezdő tanár koromban ált. iskolában tanítottam, egyszer ötödikesekkel voltam kint délután tanulószobán. Még én is alakítgattam ki a tekintélyemet, és egyébként én is introvertált voltam magánemberként, de a gyerekekkel sem beszéltem annyira, kissé tartották is tőlem a távolságot. Egyszer a labdájukat felrúgták a fiúk a csatornaereszre, és nem akart a labda leesni onnan. Egész délután azzal szórakoztak a fiúk, hogy leszedjék, kisebb gumilabdákkal dobálták, de vagy mellédobtak, vagy el sem tudtak odáig dobni. Már kínlódtak, órákig ezzel szórakoztak, hogyan szedjék le, mindent megpróbáltak. Haditanácsot tartottak körbenállva, mi legyen, terveket készítettek, de mindegyik befuccsolt. Én ott álltam kissé távolabb, és csak néztem őket. Úgy voltam vele, hogy engem nem kérdeztek meg, úgyhogy csak szemlélem őket, de nem is nagyon törődtek velem. Egyszer csak lejárt az udvari idő, menni kellett be tanulószobázni. Mondtam nekik, hogy lassan indulunk befelé, mire mondták, hogy "de még le akarjuk szedni a labdát stb.". Kicsit már én is ideges lettem, hogy oldjam ezt meg, mert ha beparancsolom őket, akkor utálni fognak, és egész délután az a hülye labda lesz a téma. Már elérkezett az ideje a bemenetelnek, de ők még dobálták más labdákkal, ágakkal stb. az ereszt. Egyszer csak elegem lett, odaléptem hozzájuk, kinyújtottam a kezem az egyik labdához, amit az egyik fiú dobni akart. Csak ennyit mondtam: "Kérem!". A gyerek ideadta. Én meg egyből odabikáztam az ereszhez, és leesett a focilabdájuk. Aztán sarkon fordultam, elindultam, és csak annyit mondtam: "Most már induljunk befelé".

Dermedt csend lett, éreztem, hogy hol engem bámulnak, hol egymást. Ettől fogva olyan tekintélyem lett náluk, hogy egyet csettintettem, és készségesen megcsinálták. Az ötödikeseknek pl. ez kell, ez az Arnold Schwarzenegger stílus. A tudásoddal nem fogod őket lenyűgözni. :) Középiskolában inkább már az számít, hogy érezzék, hogy nagy tudásod van, tanítod őket, számon kérsz, de közben jófej is vagy.