A matematika alapszakot mennyi tanulással lehet megcsinálni?

Hú, köszönöm, kicsit féltem tőle, hogy nem ilyen szuper válaszokat kapok, nagyon köszönöm! :) Ált. az is zavarni szokta másokat, hogy kicsit sokat beszélek egy témáról (amúgy csendes vagyok), úgyhogy reméltem, hogy ez lényegretörő lesz. Pár helyesírási hibáért elnézést kérek, fáradt voltam már, most próbálom majd jobban megfogalmazni a mondandómat.

Úgy gondoltam két üzenetet küldenék, mert a másodikban írok magamról, amit kért az egyik kedves válaszadó, az elég hosszú lesz, de úgy gondoltam most is és a kérdésemnél is, inkább leírom a kerek történetet és max. nem olvassátok el teljesen, csak beleolvastok, átfutjátok vagy senki nem olvassa el, de legyen teljes a kép.

Amit küldtél jegyzet, azt nagyon köszönöm, elkezdem akkor olvasgatni és meglátjuk.

Ha úgy érzitek, ti megtudtátok csinálni úgy, hogy közben nem ment az egészségetek rovására és volt életetek is, azt viszont örülök, hogy leírtátok és köszönöm, mert ez volt a lényege, hogy minél többen megosszák a meglátásaikat. Nyilván pontos képet nem lehet erről kapni, mert végtelenül egyénfüggő is, de azért mégis.

Na, akkor szerintem mindent leírtam amit akartam, és akkor a következő komment STORYTIME :D

Amit tudok magamról, hogy kimondottan univerzális ember vagyok, szerintem kb. 50-50%-ban humán és reál beállítottságú (és emellett a sport az életem egyik legmeghatározóbb dolga), viszont ennek megvannak a hátrányai, kezdésként, hogy igazán kiemelkedő nem vagyok általában egyikben sem. Ezt sokadszorra tapasztalom, most is (a kedves válaszolóra gondolok, aki azt írta, hogy lát bennem potenciált ), hogy rendkívül kettős a megítélésem, ambivalens személyiség vagyok magam és mások számára is. Sokat hallottam, hogy én milyen tehetséges vagyok, viszont sokat kaptam azt is, hogy valójában semmi különös nincs bennem, pld. az egyik hasonló kérdésemhez kaptam egy olyan választ és valahol örülök, hogy leírta, hogy így gondolja, aminek a lényege az volt, hogy csak dumálni tudok, párszor valamit véletlen elkapok, megértek, de ez kevés, valójában lusta vagyok és ezért is középszerű.

Ugyanez volt a jegyeim terén is, általános iskolában nagyon okos osztálytársaim voltak, a legjobb gimikbe mentek tovább (10-15 diákra, tehát kb. az osztály felére volt ez jellemző). Mégis volt olyan, hogy egy nehéz, dupla jegyes dogát (nyelvtan volt) én írtam a legjobbra, elég magasan ráadásul, de többször előfordult, hogy kevesen kaptuk 5-öst, ez főleg matekból volt így, viszont én köztük voltam. Ugyanakkor hosszú távon 3-as-4-es tanuló voltam, próbáltam mindenből tartani inkább ezt a szintet, viszont ez egy érdekes iskola volt, mert elég nagy volt sok tanár részéről az elvárás, a párhuzamos osztályban például 50 tantárgyi bukás volt. Amivel magyarázom, hogy nem ment ennél jobban, az elsősorban az érdeklődés hiánya és a lassúságom. Ekkoriban maximálisan a sportra figyeltem, élsportoló szerettem volna lenni, az érdekelt és főleg a művészetekben vesztem el (zene, filmek), a tananyag nem tudott érdeklődni, a tanárokra nem tudtam úgy felnézni vagy ők felkelteni az érdeklődésem, sőt, pld. a matektanárom, azóta rájöttem, hogy annyira más személyiség volt, mint én, hogy kicsit meg is utáltatta velem évekre a matekot.

Lehet sokaknak nem, de nekem nagyon fontos, hogy felnézzek arra, inspiráljon, csodáljam őt, aki „tanít”. Azóta jöttem erre rá, több közéleti személyiséget, értelmiségit (közgazdász, pszichológus stb.), tudóst követek és szinte beléjük tudok szeretni, annyira nagyra tartom az eszüket, gondolkodásmódjukat. Így ez jelenti nekem a mindent, élvezem és szívesen szánom rá a szabadidőm nagy részét, viszont ha nincs ez meg, a tananyag, tanár irányába, egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, mert annyi érdekesebb dolgot tudok csinálni, úgy érzem. Még a párkeresésben is megjelenik ez nálam, kifejezetten ilyen lányt keresek, aki tud inspirálni, mélyeket tudok vele beszélgetni, de elég kevés ilyet találtam sajnos, úgyhogy eddig mondhatni sikertelen voltam. A lassúságom is azóta értettem meg, mert egyébként van egy nagyapám, aki a numerikus analízis professzora az ELTE-n, csak sajnos elég keveset látom, tudok róla, viszont ő róla is írták, hogy annak ellenére, hogy egy tudós, kifejezetten lassú, pld. az órái, előadásai során. Rá hasonlíthatok némileg (meg a szüleimre, akik szintén lassúak, de okosak szerintem). A lassúságom azért is jött rosszul, mert sok tanárnál elég nagy volt a tempó, pont a matek-fizika tanárunk olyan szellemben szervezte, adagolta a tananyagot, hogy a Radnóti, Apáczai, Fazekas versenyistállóihoz hozzászokjunk – ezt ki is mondta (az osztályom 2/5-e tényleg ilyen helyekre is ment, viszont én abszolút nem ide való vagyok). Úgyhogy ezekből fakadóan nem voltam sikeres itt, az egy-két kiugró, részsikeremet leszámítva. Itt is láttam, hogy tanárok közt, diákok részéről is elég vegyes a megítélésem, az okos osztálytársaim gyakorlatilag mind barátkoztak velem, a 8 év alatt többnek is voltam a legjobb barátja (szerintem ez is sokat elmond egy emberről, hogy kivel barátkozik). Viszont sok tanár nem gondolt rólam sokat, mások azt mondogatták, miért nem igyekszem jobban, mert sokkal több van bennem (viszont én azért próbálkoztam, csak az említettek miatt ennyit is bőven elégnek éreztem). Főleg a párhuzamos osztályból rengetegen piszkáltak, bántottak, kiközösítettek vagy ellenkezőleg sokszor kerültem a középpontba, ahogy az okosabb osztálytársaimnál pozitív értelemben, náluk negatívba.

Úgy döntöttem, hogy egy ún. „sport szakon” tanulok tovább, szakközépiskolába (itt végre kaptam egy jó matektanárt, ráadásul többen kedvesek voltak). Viszont itt nagyon rossz osztályba kerültem, gyakorlatilag 3 hét alatt teljesen kiközösítettek, megaláztak, kigúnyoltak, legalább 8-an teljesen ellenem fordultak, pedig nem csináltam semmit, szerintem csak látszott rajtam, hogy az átlaghoz képest kissé fura, elvarázsolt, álmodozó személyiség vagyok. A 4. hétre elmenekültem, egy vendéglátóipari szakközépbe váltottam, egy kevésbé jó tanuló, volt osztálytársam után, aki azt mondta nem rossz az osztályközösség, ő egy jó barátom volt, akivel főleg filmekről beszéltünk sokat, gondoltam ez a kálvária után, ez egy reális és jó opció lesz nekem. Annyira nem is volt rossz, itt jártam 2 évet, viszont az eleje hasonló volt, mert 5-6 diák itt is volt, aki elkezdett piszkálni, ekkor komolyan az öngyilkosságon törtem a fejem, sokat sírtam, annyira rosszul éreztem magam. Végül nem tettem meg és hálistennek januárra valahogy minden elrendeződött, mert nem bandába szívattak engem, az egyiket megvertem, az egyikről kiderült, hogy rendes, csak én reagáltam már rosszul, a másik 3 meg valahogy lecsendesedett. Ekkor elég jól éreztem magam, ebbe az osztályba is voltak okos srácok, az egyik pld. a BGE-re jár azóta, fizikából egy elég jó szellemben (feladatközpontú, nem eszelős tempó), egy nem rossz tanár tanított minket, konkrétan az összes dogám hibátlan 5-ös lett, ennek a srácnak is vegyesen volt négyes, ötös (pedig reál beállítottságú volt, csak ő tényleg kicsit „lusta”). Itt éreztem magam egyik legjobban és ezt keresem most is, hogy valahogy olyat tanuljak, ami érdekel és jobb vagyok benne, mint az átlag ezért viszonylag magas szinten is elég könnyen megy. Ezt ennél a fizikánál éreztem így vagy az általános iskolai matek a stat, kombinatorika, valszám részből ugyanígy könnyen ment, ilyenkor szinte tanulnom, leckét írnom se kell, hogy 5-ös legyen, ennek ellenére volt, hogy megcsináltam a leckét (fizikából csak ritkán volt szki-ba), doga előtt pedig mindig kicsit átnéztem, de mikor beadtam, már akkor tudtam, hogy ötös lesz – iszonyat jó érzés, amikor azt érzi az ember, hogy megy neki valami, a helyén van, én ezt keresném most is. Persze lehet mondani, hogy miért bírom ilyen rosszul a kudarcot, de valahogy hosszú távon nem szeretek szenvedni az életemben, a munkámmal, tanulmányaimmal. Nyáron sajnos leukémiában meghalt a legjobb általános iskolai barátom, akivel legjobb barátok voltunk, ezt elég nehéz volt feldolgozni.

2. osztályban amúgy nem ment rosszul, a biológia-földrajz tanárom bírt engem, a fizika is jól ment, a matektanárom, számomra, sajnos itt se volt túl jó és nagyon nagy hangzavar és káosz (a diákokkal veszekedett sokat és ilyen gyorsan a táblára körmölő, feladatokat sorban megoldó matektanárom talán még az általános iskolai sem volt, ráadásul ő nagyon gyorsan le is törölte a tábláról, tehát leírni alig tudtam) volt matekórákon, úgyhogy eléggé lemaradtam. Egyébként ebbe a szakközépbe én voltam az osztály legjobbja, de az előző suliba, ahonnan eljöttem, ott is én írtam, azt mondta a tanár, hogy magasan a legjobb bemenetit nyelvtanból. Viszont aki a főzés gyakorlatot tanította tanár, eléggé kinézett engem, amiért nem voltam ügyes, megalázott, gúnyolt és egyébként se volt kedvem 100 órát gyakorlatozni (amiért természetesen nem kapok pénzt és sokat nem is tanulok) nyáron, a szakma se érdekelt, úgyhogy megint sulit váltottam. Közgazdasági szakközép volt, ez a terület már jobban érdekelt, viszont nyáron megint történt egy tragédia, amit most nem írnék le, mert elég bonyolult és durva volt, családi, aminek következtében anyukám eléggé kikészült, ketten maradtunk és rengeteget veszekedtünk, minden kis apróságon, én is talán utólag kiégtem ebbe a sok iskolaváltásba és feldolgozatlan eseménybe. Sajnos itt megint kicsit azt éreztem mint általánosba, hogy a tanárok nem szimpatikusak, egy szakmai tanárt kivéve, a matektanár megint elég fura volt, akivel nagyon nem passzoltam, pld. ugyanúgy, mint az ált. sulisnál, olyan hosszú dogákat írtunk, hogy az osztály nagy része be se tudta fejezni, kb. a feléig jutottunk el, gyorsan haladtunk, nem túl lelkesen adta elő, inkább a munka és szenvedés irányából közelítette meg. Úgyhogy matekból itt kifejezetten rossz voltam 1 évig, a hiányosságaim miatt is, de igazából ebbe az évbe sokat is hiányoztam a suliból, mert elég erősen depressziós lettem ismét, bár most öngyilkos gondolataim nem voltak, inkább egy ilyen hosszadalmas dolog volt, minden kis piszkálásra, bántásra túlérzékenyen reagáltam, 1 hétre otthon maradtam utána (pedig szerencsére olyan sokat ebbe a suliba nem is piszkáltak). Utolsó évre kicsit rendeződtek a dolgok, akkor 4-es körül voltam matekból, végre kaptam egy jobb matektanárt, egyébként ebbe a suliba a történelem ment nagyon jól, az mindig jól ment, de a történelem tanár itt tényleg nagyon szeretett, anyukámat letámadta, amikor egyszer bent volt, hogy az ő fia vagyok-e, mert, hogy én annyira okos vagyok… Az érettségim mindenből 4-es lett középszinten, a töri lett a legerősebb, majdnem 5-ös, a szóbelim 100% volt, a matek lett a második legjobb, erős 4-es.

Most nemrég töltöttem a 22. életévemet, azóta erőemelek (egyébként régen futottam és kerékpároztam), de nem vagyok nagy tehetség benne, két OKJ-t csináltam azóta és dolgoztam, érzelmileg összeszedtem magam, szereztem magamnak felnőtt barátokat (szakközépbe nem igazán barátkoztam senkivel, a volt osztálytársamon kívül), úgy érzem benőtt a fejem lágya is, jobban megismertem magam, a világot, főleg most nagyon kiegyensúlyozott vagyok lelkileg. Ez lenne az én történetem, sok a hiányosságom ehhez a pályához, de rendezett lett a családi életem, anyukámtól és a testvéremtől nagyon sok támogatást kapok. Szóval időm úgy gondolom lenne, szerintem bizonyos szempontból mindenképp későn érő típus vagyok.

Amit konklúziót le tudok ebből vonni, röviden, hogy mindenképp olyan dolgot kell csinálnom, amit élvezek, ez úgy is valami értelmesebb dolog lesz, mert azóta se drogozok, iszok, cigizek (soha nem szívtam bele és soha nem is voltam részeg) vagy csajozok, bulizok, hanem olvasok, kutakodok a neten stb. És hogy olyan emberek közt kell lennem, akikre felnézek és támogatnak, szeretnek, elismernek, elfogadnak, van egy egészséges kapcsolat, kommunikáció köztünk. Valamint, hogy bár írtam, hogy sok dologban nem vagyok kifejezetten jó, de mégis sok területen előfordul, hogy én valamit olyan könnyen meg tudok tanulni, hogy magam is meglepődök, viszont ha magolni kell, gyorsan sok tananyagot befogadni, visszamondani, akkor szenvedek. Tehát ha a gyors felfogóképesség kell, hogy szívja az infót az agyad, mint a szivacs és a rövid távú memóriáddal add vissza, abba kifejezetten átlagos vagyok és semmivel se megy könnyebben, mint bárki másnak. Arra jutottam, hogy mindenképp valahogy azt kéne tanulnom, ami könnyebben megy, mint az átlagnak, de ez se tudom pontosan mi, mert bár tudok konkrét területeket, amiket írtam, de matekból se voltam összességében annyira jó, bár szerintem pont azok az anyagrészek, ami nem ment jól, meg tudnám tanulni, mert sémákra épülnek, de ezt a versenyistállót kifejezetten nem bírom. Közben az, hogy univerzális vagyok, nehezíti, mert többször gondolkodtam már az egyetemen, de volt már pszichológia, filozófia, művészeti szakok, szociológia, gazdaság, informatika… igazából most jutottam erre, hogy ez lenne talán a legjobb.

Szerintem kimondottan művészlélek típus vagyok (elég kevés kézügyességgel :D). Nem is tartom magam akkora tehetségnek, szerintem az igazság valahol félúton van, nem vagyok zseni, de nem is vagyok, talán átlagos se, legalábbis a megítélésem, tapasztalataim alapján ezt mondanám legutoljára magamra, hogy bármiben átlagos lennék (fura, béna, ügyes, kreatív épp mikor, melyikben, hogy). Most keresem, hogy mi az, amit szívesen csinálnék, találkozik az én tehetségem, tudásom a piac igényeivel, ami mellett lesz időm, lehetőségem majd családot alapítani, a családommal, barátaimmal sokat együtt lenni.

A nagyapám példáján keresztül arra jöttem rá, hogy én soha nem akarok olyan lenni, mint Ő. Főként mert nem is tudnék és nem is vagyok olyan, de, hogy én nem akarom olyan szellemben élni az életemet, hogy óriási problémákat akarok megoldani, karriert építeni, díjakat nyerni, kitűnni, de cserébe meg nem lesz időm a családomra, nem foglalkozok szinte semmit se a gyerekeimmel, se az unokáimmal, azon kívül, hogy néha adok nekik egy pénzzel teli borítékot. Inkább alul lőném a képességeimet, kis problémákat oldanék meg, de szeretném használni az eszem, tehetségem és úgy gondolom egy titkárnői pozíciónál több van bennem, de nem tudom, hogy pontosan mi ez a pozíció és hogy tudnék oda eljutni. Ami nekem a fő érték az tényleg a szeretteim, a család, barátok és, hogy egyedül is tudjak lenni, filozófálni, írni, akár vitázni, eszmét cserélni mással egy témáról, de szeretek elveszni a pillanatban, a művészet vagy a sport szépségének adózni, sőt még imádok otthon is pakolgatni, takarítani, rendben tartani mindent, sütni-főzni, társasjátékozni.. Emellett nem akarok most a matematika legnagyobb mélységeiben elveszni, de örülnék, ha a logikai képességeimet, racionális gondolkodásom tudnám használni a munkám során. Egyébként anyukám (akivel azóta nagyon jó a kapcsolatom, bár mindig jó volt, de rengeteget beszélgetünk) is hasonló dolgot csinál, középfokú végzetséggel, állami szférában, egyre nagyobb az elismertsége és sokan kérdeznek, kérnek tőle tanácsot felsőbb pozícióból, de azért ő egy ügykezelőként indult, azt gondolom valahol közte és a nagyapám közt kéne megtalálnom egy arany középutat.

(egyébként családi hagyomány lenne erre, mert a nagynénim, annak a nagyapámnak a lánya is matektanárit végzett, az ő anyukája is felsős matektanár lett volna, csak sose dolgozott ebben a pozícióban, és az anyai ágról is vannak mérnökök például. csak valahogy nekem, hosszútávon, mindig volt valami konfliktusom az iskolai matekkal, kivéve az érettségin és utolsó évben, de ugyanakkor a logikus, általában matek, fizika témaköröknél éreztem egyedül igazán otthonosan magam az iskolában, esetleg még a nyelvtannak volt pár ilyen logikusabb része, amit nagyon könnyen el tudtam sajátítani, pedig másoknak nehezebben ment).

Az a baj, hogy nálam nem árt túlgondolni szerintem mert én ilyen vagyok, aki nem egyszerű eset, az tény. Vannak olyan emberek, erőemelésből sok ilyen korombelit ismerek, aki fejébe vesz valamit, megcsinálja, nagyon jól terhelhetőek és szinte minden helyzetből győztesként jönnek ki. Ez is valahol genetika és típus kérdés. Én tipikusan inkább a "az örök igéret" vagyok, kudarcos életúttal :D. Szerintem ebből nem feltétlen lehet kilépni és teljesen más milyen lenni, viszont megismerheted magadat és láthatod, hogy te, hogy tudod a saját előnyeidet kidomborítani ezen belül és mégis összességében elérni azt, amit egy tehetségesebb ember eltud. Pld. van egy nagyon tehetséges testépítő ismerősöm, mellette edzettem, kb. semennyire nem kezdtem el úgy kinézni, mint ő, pedig ugyanúgy építette fel nekem, mint anno magának. Viszont rájöttem én melyik fogásnemekben vagyok jó, mi az erősségem és így lehetek egy aránylag sikeres versenyző is amatőr szinten és megmozgathatok akkora súlyokat is, mint ő, csak esetleg nem mindegyik gyakorlatban, pld. mert van olyan gyakorlat, amibe nagyon nehezen fejlődök. Tehát szerintem ez fontos, hogy olyan legyél, ami a személyiségedhez dukál, az én esetemben ez egybecseng ezekkel a regény hosszúságú filózásokkal és túlgondolásokkal. Ugyanúgy, ahogy az is érdekes, hogy mennyire összhangban van az, hogy pld. nem vagyok robbanékony semmilyen sportban, de a lassúság az más szinten is egy "örök problémám" :D.

Egyébként köszi a tippet :). Remélem senki nem szól be azért, mert ezen szoktak nevetni, hogy mennyit tudok írni, de hát a fentit is nem nagyon tudtam rövidebbre fogni, ha már belekezdtem a témába :D.

Egyébként amit leírtam, egy terápiának is jó volt, rendesen megkönnyebbültem, soha nem írtam így le, talán szóban sem mondtam el senkinek, az eddigi életutam gerincét, a legnagyobb traumákat érintve. Nem haszontalan ez. Csak félek ezt már az se fogja elolvasni, akit esetleg érdekelne :D

A jegyzetet pedig elkezdtem olvasni, eddig értem és élvezem. Viszont itt is visszaköszönt (vagy már túl belemagyarázom), hogy nem szeretek gyorsan végigrohanni rajta, ráálltam egy lassabb-merengős tempóra és sokszor még gyönyörködtem is benne, hogy milyen szép ez a matek. Lehet azért is érdekel a matek, mert úgy, jó egy éve, rájöttem, hogy egyébként ez egy nagyon szép és rendezett világ. Úgyhogy nekem mindenképp ebből az irányból kéne ezt megragadnom, mert a suliba pont nem ezt tették, hanem a tökéletes ellentétét és ezért is utáltam meg kissé. Mondjuk ha túl sokat merengek, az eredeti kérdésben szereplő 2-3 óra könnyen kevés lehet :D.