Mekkora a szerepe a szülőknek a gyermekei iskolai eredményeiben? Létezik erről valami kutatás?

Tapasztalatom szerint minél nagyobb a gyerek, annál kevesebb.

Egy alsósnál még több. Leellenőrzöd, tanulsz vele, segítesz a leckében, együtt pakoltok be. Egy gimist sokszor már befolyásolni se egyszerű.

Kutatás nélkül is eléggé logikus, hogy nagyon nagy.

Pl. ha egy gyerektől elvárják a szülei, hogy jól tanuljon, és a gyerek tudja, hogy minden rossz jegyért el lesz verve, akkor valszeg a tanuláson fog járni az esze, nem a lógáson.

Ha a szülő nem vár el semmit a gyerektől, akkor az esetek 99%-ában a gyerek szarik a tanulásra.

Meg aztán mégis mit gondolsz, melyik gyerek tanul jobban? akit leszarnak? vagy akivel törődnek? engem már óvodás koromban megtanítottak írni-olvasni (senki sem erőltetett semmit, én akartam), számolni, iskolás koromban anyu mindennap kikérdezte a leckét, csináltatott velem gyakorló feladatokat, stb. Persze hogy én voltam a legjobb tanuló és nem Pistike, akit leszartak a szülei.

Óriási a szülő szerepe, hiszen ha folyamatosan figyelemmel kíséri, számonkéri, ha kell segíti a gyerekét, vagy szükség esetén tanári segítséget kér neki, ezzel meghatározó szinten befolyásolja az iskolai eredményeit. A nemzetközi PISA felmérésekből nagyon régóta látszik, hogy Magyarországon a többi országgal összevetve lényegesen nagyobb hatást gyakorol a "családi háttér" -

ideértve még pld. a szülők iskolai végzettségét, vagy a család jövedelmét - és a magyar iskolarendszer nemhogy tompítaná, hanem még növeli is azt a különbséget, ami már eleve fennáll a gyerekek társadalmi státuszából adódóan.

4#

1# vagyok.

Normális esetben a gyerek már 10 éves kor körül felfogja, hogy magának tanul, és az motiválja, hogy jó jegyet akar. Önmagában is sikerélmény egy dolgozata ötöst kapni.

Egy elsős is pirospontot szeretne, de ő még azért, mert dicséretet kapott érte. A fekete is azért rossz, mert anya és apa szomorú lesz. Esetleg a tanár néni kedvében akar járni.

Egy gimis (jó esetben) már önmagában a sikerért tanul. Nem hatja meg különösebben, hogy anya és apa szomorú lesz, ha egyest kap. (A dicséret minden korban jól esik.)

Valahol ez is cél a nevelés során, hogy kialakuljon a gyerekben a kötelesség tudat.

Én is vitatkoznék, olyan családból származom, ahol sosem késztettek túlságosan a tanulásra, a testvéreimnél is elég volt kb. a 3-as 4-es átlag. Bár nagyon akartam, senki nem volt, aki óvodában megtanított volna írni, olvasni. Elsőben tanultam meg, kis időn belül a legjobb lett az osztályban a hangos olvasásom és helyesírásom, de azt hozzátenném, hogy nem egy rossz képességű osztályom volt, sőt. A szüleim kétkezi munkások, nem volt velem senki, aki elmondta volna, hogy ezt,meg azt hogyan is kell kiszámolni.

Amikor felkerültünk felsőbe, sok gyereknek az anyja írogatta ki a vázlatokat, segített neki minden délután a tanulásban, szorgalmikban, ezzel próbáltak a gyerek tanulmányaihoz hozzájárulni.

Ehelyett azt érték el vele, hogy gyermekük kiszolgáltatottá vált, nem érdekelte őket többé a tanulás, talán mert úgy gondolták, hogy anyjuk mindent megtanul helyettük.

Aztán a továbbtanulásnál jött a mély víz.

Hiába jártak előkészítőkre, különtanárhoz, nem tudták behozni lemaradásukat.

Engem felsőben még ki sem kérdezett anyukám, egyedül tanultam, egyedül fejlődtem. Nem szidtak le túlzottan a rossz jegyért, inkább magamtól vártam el a teljesítményt. A jellememből adódóan mindig is maximalista voltam, nyilván ez is közrejátszott sokmindenben.

De volt pl. olyan is az osztályban, akit meg folyamatosan kérdezett ki a hatdiplomás anyja, jó képességekkel rendelkezett, kitűnő lett.

A kedvenceim a tanárgyerekek voltak, akikről mindenki azt hitte, hogy milyen jók, de amikor az egyikkel szorosabb kapcsolatba kerültem, megtudtam róla, hogy hosszú-hosszú éjszakákon át szokott tanulni, ennek ellenére sosem sikerült még "beérnie" engem.

Ők is inkább szüleik elvárása miatt tanultak, mintsem maguk miatt.

A probléma szerintem ott kezdődik, ahol már alsóban kiszolgáltatottá válnak, elvesztik a saját motivációjukat a tanulás iránt.