Mi fordul meg annak az embernek a fejében, aki tanárnak áll?

Mi fordul meg a fejében?

Leginkább a tanítás, mintsem a nevelés.

Ajvé! Tehát még észre sem veszed...???

VálaszTJa a helyes ragozás, nem a felszólító mód (válassza)

Anno szerettem volna tanár lenni. Azért, mert akkortájt sok osztálytársamat vagy kolis társamat segítettem tanulás szintjén és nagyon élveztem. Nem felsőbbrendűségi érzésről van szó, hanem szimplán arról, hogy olyan jó látni, hogy valakinek elmagyarázunk valamit, amit más is próbált. És végül általunk "nyer értelmet". Én leginkább matekból segítettem másoknak, és tök szuper volt, amikor sok görnyedés után végre valaki magától is tudta az egyenletet, a képletet vagy a behelyettesítést.

Azóta más szakma iránt húz a szívem, de tényleg nagyon jó érzés, amikor látjuk, hogy valaki megérti a magyarázatunkat (abszurd vagy épp találékony példáink ellenére) vagy pedig elkezd ugyanúgy lelkesedni egy tantárgy iránt, mint jómagam.

Viszonylag nagyszámú olyan tanár van (persze nő, hiszen a pálya túlságosan el van nőiesedve), aki férjhez megy egy üzletemberhez, vállalkozóhoz, pénzes pasihoz, és számára a tanítás amolyan "hobbi", "tevékenység, amivel délelőtt/délután elfoglalja magát", de nem a létfenntartás elengedhetetlen feltétele. Rengeteg tanárnőt látsz a legjobb ruhákban, menő autóval, legújabb telefonnal divatolni, aki nyaranta a Távolkeletre megy kipihenni magát. Az ilyenek nem a tanári fizetésükből teszik ezt meg... Napközis, tanulószobás tanárnőkből, alsós tanítónőkből elég sok ilyet láttam már. A műkörmeikkel, szolis bőrükkel, kihúzott szemöldökükkel, tekintetrabló dekoltázsukkal gyakori jelenségek ők a napközis udvaron, ahogy ügyelnek az össze-vissza szaladgáló gyerekekre, és ha leülsz melléjük a padra, a legújabb pletykákat szolgáltatják.

A többségre persze nem ez jellemző, van az a típus, aki imádja a gyerekeket, él-hal értük, és el sem tudná képzelni az életét a tanítás nélkül. Tehát az a fajta tanár, aki a hivatásának él, és kedves, aranyos, és öröm nézni, ahogy boldog, mert a gyerekekkel foglalkozhat. Számukra az anyagi kérdés sokkal fajsúlyosabb, viszont mégsem hagyják el a pályát, mert gyerekkoruk óta tanárok akartak lenni, ők tényleg ezért tanultak tovább, ezt akarják csinálni. Szerintem egy tanári karban a legtöbb tanár(nő), úgy 55% még ma is ilyen, és a szerencsésebbek beletartoznak a gazdag férjet fogó nők típusába is, velük közös halmazt képeznek.

Van azoknak a nőknek a típusa, akiket nem is a gyerekek érdekelnek elsősorban, de nem is a tanítás, hanem az uralkodási vágy, a hatalom, előrejutás és karrier, aminek az útját a tanári pályában találják meg. Ezek gátlástalanul törnek előre a céljaik felé, aki keresztezi az útjukat, azokat a kollégáikat bemártják, rágalomhadjáratot folytatnak ellene, intrikáznak stb. A vezetőségnek persze nyalnak, de csak addig, amíg ez az érdekeiket szolgálja. Ha viszont versenyhelyzetbe kerülnek velük, kegyetlenül leszámolnak velük is, mint leküzdendő akadályokkal, és igazgatóhelyettesek, igazgatók lesznek. Általában ezek a nők pszichopaták, sem a gyerekekkel nem törődnek (csak addig, ameddig ez egybeesik azzal, hogy a "jó tanár", "jó igazgató" képét tudják mutatni), sem a kollégáikkal, csak a karrierjükkel, és azzal, hogy egy iskolában ott üljenek az igazgatói/igazgatóhelyettesi irodában, és onnan fitogtassák a gyerekek, tanárok és szülők felé, hogy nekik milyen hatalmuk van a szánalmas szemétdombjukon. Amennyit én láttam a karrierem során az igazgatókból és igazgatóhelyettesekből, úgy gondolom, hogy a többségük ilyen (tisztelet a kivételnek). Ezek a nők nem tanárok, hanem olyan karrieristák, akik ezen a pályán találták meg a számításukat, és elsősorban nem a fizetésük teszi őket boldoggá, hanem a hatalom, az erőfitogtatás, az intrika, aminek a tanári pálya (így, hogy ennyire elnőiesedett) kitűnő terepe egyébként.

A következő réteg a félresiklott életútú embereké, akik fiatal korukban bizonytalanok voltak a jövőjüket illetően, és habár értenek a saját szakterületükhöz (fizikához, kémiához, történelemhez), de nem akartak kifejezetten közoktatásban tanító tanárok lenni, de mivel nem volt kifejezetten egy elérendő cél előttük, döntések sorozata vezetett oda, hogy amikor kikerültek az egyetemről, tanári diploma volt a zsebükben. A szakjukhoz nagyon értenek, és szeretik is, de amikor 30 érdektelen és ugrándozó gyereknek ezt elő kell adni, akkor rájönnek, hogy ez nem nekik való, és évek során megkeseredett emberekké válnak, tipikusan olyanokká, akik "azt hiszik, hogy a saját tárgyuk a legfontosabb", de nem tudják elmagyarázni, mert nem találják a gyerekekkel a hangot, nem tudják megszerettetni, mert hétről hétre és hónapról hónapra élnek, a fizetésük a lényeg, és az iskolai teendőket az ebédeltetéssel, folyosói ügyelettel, és persze a tanítási órákkal kínszenvedésnek élik meg, mert soha nem akarták ezt, csak így sikerült. Váltani már nem váltanak, mert családos emberek, nem kockáztatják az egzisztenciájukat, és az újabb kalandokhoz egyébként is már öregnek érzik magukat. Azt hiszem, sajnos ebből a típusból is elég sok van.

A következő típus ugyanez, csak azzal a különbséggel, hogy ők még a saját tantárgyukhoz sem értenek. Az ilyen tanár a legosszabb szerintem. Csak azért végezte el az egyetemet, hogy elmondhassa, hogy ő diplomás ember. Amikor elvégezte, csak ennyi volt a célja, amikor elvégezte, akkor rájött, hogy a csekkeket be kell fizetni, és mivel árut feltölteni derogál neki, ezért munkát keres abban, amihez papírja van, és elmegy tanárnak, mindenki nagy szerencsétlenségére. Ez a típus tipikusan annak az esete, hogy nem kell a diplomaszerzést mindenáron erőltetni, sok embernek inkább szakmát kéne tanulnia, az még önmagában nem biztos, hogy jót jelent, ha egy ember elmondhatja magáról, hogy diplomája van.

Szerintem a két utolsó tanártípus aránya egyre nagyobb manapság a tanárok között.