Erősen introvertált személy (lány) milyen foglalkozást válasszon, és milyet ne? Konkrét példákkal légyszi!

Apáca :)

Mivel nem írtál többet magadról, nehéz használható választ adni, de pl. ha szereted a biologiát/kémiát, akkor vegyész, kutató, laboráns - ezek mind önállóan szöszmötölő munkák.

Olyan pályát ne válassz, ahol emberekkel kell foglalkozni - pl. tanár, bármilyen ügyintéző, eladó, rendőr, orvos, könyvtáros, és főleg szociális munka

Bármennyire is introvertált a lány, hiba lenne olyan foglalkozást választania, ami ezt csak még tovább erősíti. Ellenben hasznos lenne olyat választani, ami segíti őt, hogy ki tudjon nyílni az emberek felé, és ezt még élvezni is tudja.

Azaz nem javaslom, hogy pl filozófiával kezdjen el foglalkozni, vagy szoftverfejlesztéssel, mert ettől csak még jobban bezárkózik, esetleg egész életére otthonülő, magányos maradhat. Ellenben a személyiségére pozitív hatással lenne, ha olyan pályát választana, ahol emberekkel kell együtt dolgoznia, emberekre kell figyelnie, pl pszichológus, pszichiáter, tanár, orvos. Nem kell, hogy ő legyen a társaság középpontja, de öreg hiba lenne a foglalkozásával is falakat építenie maga köré

egy egykor erősen introvertált lány

Hiszen írtam is, hogy nem kell, hogy ő legyen a társaság középpontja. Mit lehet ezen félreérteni?

Inkább írok két példát. A férjem tinikora óta számítógépmániás, az egész fiatalaságát a gép előtt ülve, a géppel kettesben töltötte. Szinte teljesen antiszociális lett ettől, nem volt barátja, nem volt barátnője, nem járt el otthonról sehova, nem tudott barátkozni, társaságban nem tudta elemgedni magát, rém nehezen ismerkedett stb. Az sem segített, hogy szoftverfejlesztő szakmát választott, ugye ott is egész nap a gép előtt kell ülni, és keveset kommunikálni másokkal. Na, mindennek az lett az eredménye, hogy 28 évesen lett életében először barátnője: én. Velem tanult meg csókolózni... Ugyanakkor viszont hihetetlen érzéke van az emberekhez: pár perc alatt kész látleletet tud adni másokról, komplett személyiségrajzot, és olyanokat tud róluk mondani, mintha tanulta volna a pszichológiát. Pedig soha. Hihetetlenül finom érzéke van az emberekhez, ki tudja, honnan szerezte. Érzi, látja, magyarázza a kapcsolatok bonyolult összefüggéseit: ő tisztán és világosan látja, míg én komoly pszichológia ismeretekkel is csak tapogatózom néha. Őrült jó pszichológus lett volna, ha a számítógépszeretete, a konfliktuskerülése és a bezárkózása nem a szoftverfejlesztés irányába tereli. Így ott most szenved, nem igazán van a helyén, pedig lenne az életben olyan terület, ahol 120%-ot tudna kihozni magából.

A másik példa én vagyok. Világéletemben nehezen ismerkedtem, már ovis koromban is, és ez így maradt egészen addig, amíg le nem diplomáztam. Zenével akartam foglalkozni csupán, elmerülni a zenében, de a vége az lett, hogy zenetanár lettem. Az egyetemen és eleinte utáltam tanítani: mindenki rám figyelt (vagy nem), engem nézett, és ki tudja, miket gondolt rólam. Ráadásul lett egy kórusom is, amit soha nem akartam, de egész jó kiegészítő keresetnek ígérkezett. Itt még jobban rám figyelt mindenki, sőt, nekem magamnak kellett irányítanom harminc embert, és a testem finom zerdüléseivel kifejezni számukra a zenét. A tanításnak és a karvezetésnek lett olyan hatása az életemre, hogy megtanultam kinyílni, emberekkel kapcsolatot teremteni, elfogadni és mások számára kifejezni önmagamat. Nagyon hálás vagyok a tanítványaimnak és a kórusomnak, mert őáltaluk, az ő tudattalan segítségükkel lehettem végre szabadon és gátlástalanul (értsétek jól) önmagam. Barátokra találtam, társaságot találtam, megtanultam táncolni, férjhez mentem, boldog vagyok.

Továbbra is introvertált vagyok, a személyiségtípusom nem változott meg. Szeretek egyedül lenni, szeretem a csendet, fáraszt a nagy társaság. De sokat tanultam és gazdagodtam. Nem én vagyok és soha nem is leszek a társaság középpontja, de nem is vágyom erre, viszont nem menekülök a társaság elől. Nehezen ismerkedem, de már túl tudok lépni önmagamon, és meg tudom szólítani a másik embert. Imádok egyedül lenni, magamban szöszmötölni, de már örömet tud okozni, ha együtt vagyok másokkal.

Nem tudom, mi lett volna a sorsom, ha nem olyan pályára kerülök, nem olyan lesz a foglalkozásom, hogy kénytelen vagyok az energiáimat legalább napi nyolc órára kifelé irányítani a befelé helyett. Igen, nem ez az energiáim természetes iránya, ez elfáraszt, mégis úgy gondolom, hogy megéri, mert az élet az emberekkel való kapcsolódás.

Ezt a tapasztalatomat szerettem volna megosztani a kérdezővel, és többet mondani, mint amit ő kért. Lehet, hogy számára a lehető legkényelmesebb MOST elbújni az emberek elől egy szöszmötölős munkába, de vajon akkor is így gondolja majd, amikor az ÉLETE VÉGÉN visszanéz arra, hogy mije van, mit ért el, ki van körülötte? Ugyanis megéri egy kicsit elfordulni abba az irányba, ami nem annyira kényelmes, de még nem teljesen kényelmetlen, mert az ember felfedezi, hogy a feketén és fehéren kívül számos árnyalat létezik még a világban, hogy valaki nem csak introvertált vagy extrovertált, hanem a kettő között számos átmenet létezik. Mindekinben megvan mind a kettő véglet, és hiba lenne azt az oldalt erősíteni, ami magától is erős. (Ajánlom gyökössy Endre: Magunkról magunknak című könyvét erről.)

Talán a kérdező is felfedezheti a maga 5-10-akárhány%-os extrovertált oldalát, ha foglalkozik ezzel, akár magától, akár mert a munkéja miatt rákényszerül. Mert kizárt, hogy ő csak és kizárólag extrovertált típus. Ha csak az introvertált oldalát fejleszti, akkor az extrovertált oldala végleg el fog satnyulni.

20:42 vagyok.

Van, akinek egyszerűen kevesebb kedve, érzéke, türelme van a kisgyerekekhez. Ettől még nem leszel erősen introvertált, csupán - ahogy jól érzed - váltani kell.

Ahogy leírtad magadat most bővebben, tényleg nem tudom, miért pont ezt a szót használtad. :-) Örülök, hogy az emberekről nem mondtál le. Felnőttekkel tényleg könnyebb dolgozni, főleg olyanokkal, akiket nem kell motiválni, mert magukat motiválják. Ha nem kell fegyelmezni és folyton motiválni, máris sokkal több energia marad a lényeges dolgok közvetítésére tanítás közben. Van olyan ember, akinek ez a személyiségéből fakad, meg se kell dolgoznia érte, ingyen kapja "felülről", automatikusan és ösztönösen le tudja kötni a kisgyerekeket. A tanítónői-óvónői pálya valószínűleg nekik való. :-) Én sem vagyok ez a típus, sajnos vagy nem sajnos.

Ha váltani akarsz, akkor rajta, minél hamarabb! Ne vesztegess sok időt.

(Magamról annyit: középiskolában még egyértelműen melankolikus voltam, mostanra eltolódtam az abszolút kolerikus, kissé melankolikus típus felé, egy árnyalatnyi szangvinikus beütéssel.)