Miért van az, hogy sokszor oltogatnak engem (gyakran lányok), amikor senkit nem akarok megbántani, hanem egyszerűen csak magamat adom?

Az a helyzet, hogy úgy érzem, sokszor lenézést váltok ki a lányokból. Nem azt mondanám, hogy "lúzer" vagyok, csak történt egy-két rossz dolog a kamaszkorom elején az életemben, emiatt nagyon bezárkóztam és otthonmaradós lettem, és ezért nincs gyakorlatom olyan dolgokban, amik másoknak teljesen természetesen mennek. Pl. egy ilyen csipkelődést, amit más simán tud kezelni, mert hozzászokott a baráti ugratásokhoz, én úgy kezelek, hogy először nem tudok mit mondani, aztán elszégyellem magam, mert töketlennek, papucsnak érzem magamat, aztán elönt a tehetetlen düh, hogy már megint engem akar valaki lejáratni, ezért elhatározom, hogy a legközelebbi adandó alkalommal visszatámadok (de közben félek is kissé ettől, de mindig meg tudom makacsolni magam), de a következményektől való félelem miatt ez kissé görcsös lesz, és ilyenkor szokott az lenni, hogy a sok kis tüske és önbizalomhiány miatt felgyülemlett düh hatására sokkal durvábban reagálok, mint indokolt lenne, és ilyenkor eljátszom a becsületem egy társaság előtt.

Valahogy egy csomó helyzet van, amit egyszerűen nem tudom, hogy kell kezelni, sőt, azt sem érzem, hogy nekem hogy kéne viselkednem. Nem is igazán érzem, hogy ki vagyok és milyen az én személyiségem, mert nem "jön", mint egy begyakorolt reflex, hanem úgy érzem, hogy el kell döntenem, de ez valahogy így nem működik. Úgy érzem, hogy túl sokat voltam egyedül, és valahogy elsorvadt, beszűkült a személyiségem. Sokszor nem tudok mást, csak bután vigyorogni, mert semmi nem jut az eszembe, semmi nem jön reflexből. Amikor lazulni próbálok, az meg sokszor erőltetett, és nagyon hülye szituációkat szül.