Naiv dolog azt feltételezni, hogy jobb lesz?

21 éves vagyok és egyre inkább azt érzem minden összedől körülöttem. Sok barátom van, de csak pár él a környéken, viszont ők is elköltöznek Budapestre vagy külföldre. A srác aki bejött lepasszolt (ez azért is lomboz le, mert nem igen van lehetőség/ ritkán lehet ismerkedni, nincs kivel), ráadásul azt érzem nem találom a helyem az életben. A családot leszámítva egyedül vagyok. Lassan ott tartok, hogy nincs kit kihívni egy fagyira vagy egy sétára. És ez elkeserítő

Középiskolában jól tanultam , de anyagi okok miatt nem volt lehetőségem az otthonomtól messzebb menni tanulni. Egy kisvárosban élek vidéken, nincs sok lehetőség. Azért iratkoztam be a jelenlegi sulimba, hogy legyen jogviszonyom és tudjak diákként dolgozni. Azt éreztem nem bírom tovább így jelentkeztem egy nagyobb városba egy olyan szakra, ami régi álmom (de sajnos csak a foszkos verzióra, mert tandíjat nem tudok fizetni). Sajnos néhány szakra irreális az állami hely.

Nagyon remélem, hogy sokkal jobb lesz majd szeptembertől. Ez az egyetlen dolog, ami idézőjelesen életben tart, de addig még sok idő van és össze kéne szedni magam.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Valami jó tanács?