Mikor elfogadható, művészi a happy end? sosincs ilyen? mindig giccses?

A bonyodalom, a konfliktus, ami köré a történetek épülnek, erejét veszti, ha csak úgy hipp-hopp megoldják, és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Nincs fejlődés, nem tár fel semmilyen mélységet, nem jutunk el egyről a kettőre, ellenben jogos a kérdésfeltevés: vajon egy ilyen főhős nem fog-e újra beleesni ugyanabba a tévedésbe?

Ezzel szemben ha komolyak a kihívások, akkor a történet katarzisban tetőzik, ami után megtörténhet, hogy jóra fordulnak a dolgok, de ez nem lesz felhőtlen, mert a tanulság megmarad, mint a csomó az elszakadt és összekötözött fonálon.

Szerintem a happy end, mint olyan, nagy múltra tekint vissza, ezért mindenképpen van művészi értéke. Gondolj bele a népmesékbe, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak"-ba! Persze komolyabb, kortárs és klasszikus művekben egyaránt a happy endnek passzolnia kell a stílushoz, a karakterek útjához és cselekedetéhez, nem egy megadott "tanösvényen" kell végigvezetnie az olvasót, ez pedig nagyobb falat.

Úgy gondolom, a happy end is lehet éppolyan elegáns befejezés, mint a szörnyű, mindenki-meghal fajta. Jó, ha nem is szirupos, de nem is katasztrofális - mindkettő lehet giccses. Akkor van művészi értéke a befejezésnek, ha megmutatja, hogy az élet természetéből adódóan jó és rossz is, és egy köztes, ambivalens állapotot mutat meg, ahol jó a végkimenetel, de valaki mégiscsak meghalt. Ezt a helyzetet a szereplők emberibb reakciókkal tudják feldolgozni, mint a sima, "mindenki boldog, soha többet nem lesz semmi bajunk" happy endeket. Árnyaltabb belső folyamatokat eredményez - és bár ez sem a "művészi" szinonimája, mindenképpen értékes, jó mű. Szerintem ez nagyobbat nyom a latba, minthogy valami művészi-e vagy sem, tekintve, hogy ezt nincs, aki kőbe vésetten meghatározza.

De persze ez csak az én véleményem :)