Kezdő író vagyok, első könyvemet írom. Van egy rész amiről most szeretném kikérni a véleményeteket. Tetszik avagy sem, túlbonyolított-e a megfogalmazás?

-Ezek után már soha semmi nem lesz olyan mint régen. - Mondta.

-Bevallom, már félek közel engedni bárkit is magamhoz. Sokan mondták azt, hogy mindig velem lesznek, és végül mindig egyedül hagytak amikor igazán szükségem lett volna rájuk. - Válaszoltam.

-Én most is melletted állok! De tudod mit?! Rettegj csak az érzéseidtől, zárd el őket, tegyél úgy, mintha nem lennének, és azon kapod majd magad, hogy semmi sem oké. Hazugságban élsz, próbálod nem észrevenni azt, ami nyilvánvaló, hiszen menekülni még mindig egyszerű. Te döntesz: rettegsz, vagy felvállalsz. Hagyod, hogy hassanak rád, vagy bezársz.

Amikor elolvastam legjobb barátnőm üzenetét, akkor döbbentem rá: Az Én sorsom valóban az Én kezemben van és nem máséban. Ez eddig is így volt, és így is marad az idők végezetéig. Mindig van más út. Az

ember hajlamos olyan mértékű önsajnálatot produkálni, ami már-már teljesen elvakítja. Majd bekövetkezik az ily módon elkerülhetetlen depresszió. Át kellett élnem, hogy elhiggyem, fel kellett dolgoznom,

milliószor végig kellett gondolnom, hogy tisztán lássak. Mit rontottam el, hogy idáig süllyedtem? Rájöttem: Csakis ott rontottam el, hogy a negatív élmények után csak a fájdalmat és a csalódást láttam magam előtt, a tanulság levonásával nem foglalkoztam. Ezért estem bele sokszor ugyanazokba a hibákba. A rossz döntések sorozata vagy ismétlése majdnem végzett velem. Vagyis Én, saját magammal. Élet és halál között lebegve az első pár percben nem éreztem mást, csak az ürességet. Azután megrémültem. "Mit tettem?! Hiszen ez nem Én vagyok! Élni akarok!" Megszámlálhatatlan emlékkép ugrott be hirtelen. Rosszak és jók egyaránt. Valahogy a megélt jó dolgok elhalványulnak az évek során, míg a rosszakra tisztán emlékszünk. Valószínűleg mert a jókat túlontúl természetesnek vesszük és elenyészőnek is találjuk a rosszak mellett.

Belebetegedtem a feldolgozatlan élményekbe. Ez az igazság. Pszichológusok javaslatára elkezdtem írni. Ez volt az egyetlen gyógyuláshoz vezető út, mivel képtelen voltam az érzelmeimről "verbálisan beszélni". Sosem tanítottak meg rá, sosem volt előttem példaként. Épp az ellenkezője élt bennem: "Mindig keménynek kell lenned, mert a gyengék előbb-utóbb mind elbuknak."

Így viszont elnyeltem mindent, elrejtettem mélyre, majd ezek belülről emészteni kezdtek. Meg kellett tanulnom kiadni.

Az életem minden egyes szegletébe változtatásokat kellett bevezetnem, hogy talpra állhassak. Rendkívül rögös út volt...

A "régi barátaim" 99%-ával megszakítottam a kapcsolatot. Olykor-olykor a mai napig keresnek, de nem adok nekik lehetőséget arra, hogy bármi módon újra részévé váljak a rosszindulatú, haszontalan életüknek. A felfogásomnak is gyökeres változásokon kellett átesnie.

Már öt év telt el. Ez idő alatt kétszer annyit csalódtam, mint addig összesen. Viszont rengeteget fejlődtem: Már bármit képes vagyok feldolgozni és szinte minden félresiklott esemény tanulságát képes vagyok levonni idővel. Már nem állok meg gyötrődni.

Kezdek teljesen talpra állni. Az elmúlt fél évet szinte teljesen egyedül töltöttem, és önmagam megismerésére fektettem majd minden energiámat. Ez sok mindenre rávilágított. Rájöttem, hogy az érzés és kimutatásának képessége nem teher, hanem ajándék. Csak így vagyunk képesek kiélvezni életünket.

Emellett sok mindent kell megélni, hogy az ember átfogó képet kapjon a valódi világról, reálisan tudjon benne élni és véglegesen el tudja engedni a burkot, ami addig számára a biztonságot jelentette. Nekem soha nem volt burkom. Talán ezért zsebeltem be olyan mértékű élettapasztalatot 19 év alatt, amivel sokan még 30 évesen sem rendelkeznek, és talán éppen ezért omlottam össze anno. Mert nem volt lassú fokozatosság az élet megismerésében. Ömlesztve zúdult rám minden. Mégis szerencsésnek érzem magam.