Szerintetek milyen ez az vers?

Életem első verse

Szenteste

Odabent a meleg házban,

egy öregember élt magában.

Közben hideg tél tombolt kint,

S a szél csattogtatta fogait.

Asztalánál kicsi lámpa,

alig pislákol valami lángja.

Mellette könyv, régi darab,

Tetejére írva „Végakarat”.

Éjfélt is elüti már az óra.

Mindenki elment nyugovóra.

Csak öreg barátunk ült ébren

régi paplanjainak sűrűjében.

„Eljött számomra az utolsó éj

december huszonnegyedikén?”

Gondolkodik szegény öreg,

Ő már kész van bármi jöhet.

Egyszer csak az ajtaján

Valaki kopogtat, halkan ám.

Odalépett készen állva

Egy utolsó találkozásra.

Kulcs kattant a régi zárban,

s lenyomta a kilincset, bátran.

Kinyílt az ajtó megmutatván

ki kopogott a Hold világnál.

Egy kislány állt a lépcsőn.

Nem egészen tíz esztendős.

Arca piszkos volt, szeme kék,

haja szőke, mint az őszi rét.

Apró lábai remegtek

A nagy téli hidegben.

Kezében jaj, nehéz kosár,

Benne volt sok finomság.

„Hát te kislány, mit keresel itt?

Jeges szelek fújnak odakint!

Gyere be hamar, meg ne fázz!

Végén rád fagy ez a vizes kabát.”

Bementek a házba menten,

s tüzet gyújtottak ketten.

Míg az hangos szóval ropogott,

a kis lány mesélésbe fogott.

„Azt kérdi, mi dolgom van itt

Eme város hideg utcáin? „

Pillantott föl a kis jövevény, s

Szemeiben ragyogott az őszinteség.

„Kinn álltam az utca sarkán,

így beláttathattam az ablakán.

Szobájában fényesség gyúlt,

de szíve sötétségbe borult.”

„Ez mutatja számomra,

ki magányos e városban.

Így hát lelkem azt mondta,

kopogjak be most nyomba’.”

„Hisz egy ember sem érdemel

magányos karácsonyi ünnepet.”

Fejezte be hamar beszédét

S nyomban folytatta estebédjét.

„Gyerek vagy még csupán,

de nagyobb, mint bárki más.

Örülök annak, hogy nem kell már

egyedül elköltenem vacsorám.”

Másnap karácsony hajnalán

barátunk elment, tovaszállt.

De arcán vidám mosoly ült,

mert tudta, nem volt egyedül.