Hogyan alakult ki a Balkánon a vérszopó vámpírdenevér-kultusz, amikor ezzel a Dél-Amerikában élő állattal az Újvilág felfedezéséig nem találkozhattak?

Vérszívó denevérek

A vámpírlegendák kialakulásának egyik meghatározó alapja, hogy több olyan állatfaj is él a Földön, amely más élőlények vérének szívásával táplálkozik. Ezeknek többsége rovarfaj, de vannak Dél-Amerikában nagyobb testű állatok, a vérszopó denevérek, amelyek késéles metszőfogaikkal szintén a vérszívásra szakosodtak. Az emlősállatok közül egyedül a denevérek képesek repülni. Mellső végtagjaikon a másodiktól kezdve valamennyi ujjuk erősen meghosszabbodott, és közöttük, valamint a törzs oldala között egy vékony bőrredő (úgynevezett vitorla) található, amely a hátsó lábakra és a farokra is kiterjed. E bőrredő miatt a denevérek a földön csak ügyetlenül tudnak mozogni. Éjszakai életmódot folytatnak, napközben búvóhelyeiken: faodvakban, barlangokban vagy padlásokon fejjel lefelé csüngenek. Fogazatuk elkülönült metsző-, szem- és őrlőfogakból áll, de mindegyik fog tűhegyes. Látásuk általában gyenge, ultrahangok segítségével tájékozódnak a sötétben oly módon, hogy az általuk kibocsátott ultrahang az eléje kerülő tárgyakról, rovarokról visszaverődik, és ezt érzékelik.

Éjszakai életmódjuk, egérszerű testük, csodálatos szabású és sötét színű szárnyuk, legtöbbször rút, időnként egyenesen visszataszító pofájuk, illetve kellemetlen csikorgásra emlékeztető hangjuk miatt váltak förtelmessé a régi emberek szemében. A középkori világképben az angyalok és a jó szellemek galambszárnyakon emelkednek a magasba, ellenben az ördögök és a démonok denevérszárnyakkal röpködnek. A szörnyetegeket és a sárkányokat is egytől egyig denevérszárnyakkal képzelték el, illetve ábrázolták a korabeli festményeken. Ezek a képek igen nagy hatással voltak a középkori emberek fogékony lelkére, a babonákra hajlamos nép gondolkodására. A denevérekkel szembeni ellenszenvet tehát alapvetően külsejük, valamint éjszakai életmódjuk motiválta és nem táplálkozási szokásaik, hiszen a denevérfajok többsége (Európában valamennyi válfajuk!) rovarevő ragadozó, a főként Ázsiában lévő változataik között sok a gyümölcsevő (ilyen például a legnagyobb testű denevér: a repülő kutya), és csak Dél-Amerikában találhatók olyan denevérfajok, amelyek ha nem találnak éppen más táplálékot, akkor sajátosan módosult nyelvük révén más állatok vérének kiszívására is képesek. Gesner, a XVIII. században élt német természettudós igyekezett utánajárni a vérszívó denevérekkel kapcsolatos mendemondáknak, és ehhez a Dél-Amerikában megtelepedett hittérítő szerzetesek beszámolóit használta fel:

"Az új földnek ama vidékén a spanyolokat nagyon gyötörték a denevérek; ha az alvót észrevétlenül megmarták, halálra vérzett, és már több ilyen módon szerencsétlenül járt áldozatot találtak. Ha ez az állat tyúkot, vagy kakast talál a szabadban, karmával tüstént a tarajába kapaszkodik és megöli. Indiának [Dél-Amerikának] több részében akadtak a spanyolok akkora denevérekre, melyek nem voltak kisebbek a vadgalambnál, s ha éjszakának idején rájuk lőttek, mérges harapásukkal süketté tették őket, úgyhogy el kellett futniuk. Ilyen denevérek laknak igen nagy mennyiségben Vraba [Kuba] szigetén is; ez az újvilág legnagyobb szigete. Ezek sem kisebbek az említetteknél, s mint néhány spanyol tapasztalta, éppen olyan veszedelmesek. Ancisus, a perjel, szintén bárt ott s mikor kérdezősködtem tőle mérges harapásukról, elmondta, hogy egyik nyári napon a nagy melegben kitakarta combját. A denevér megmarta, de a seb semmivel sem volt veszélyesebb, mintha más, nem mérges állat harapta volna meg. De mások azt mondják, hogy a marásuk nagyon mérges, azonban tengervízzel kimosva, tüstént meggyógyul."

Gesner idézett szövegében is feltűnnek a denevérekkel kapcsolatban általánosan elterjedt előítéletek. Ma már bizonyosan állítható, hogy egy vérszívó denevér sem képes halálra marni nagytestű áldozatait, sőt, beérik a szabadban élő állatok vérének többnyire ártalmatlan megcsapolásával. Ráadásul a vámpírnak elnevezett, Dél-Amerikában élő, alig 16 centiméteresre megnövő, igaz, meglehetősen csúf denevérfaj veszélytelen, hiszen kizárólag rovarokkal és gyümölcsökkel táplálkoznak, elnevezésük tévedésen alapszik. A vérszívó, vagy vérszopó denevérek egy másik fajhoz tartoznak, és kizárólag Közép- és Dél-Amerikában, azon belül is főként Brazília területén élnek. Magától értetődően nem lehettek a középkori Európában kialakult vámpírmítosz elindítói.

A vérszopó denevérek a kártyásorrúak családjához tartoznak, amelyeket az orrnyílásuk kerületén található hártyás függelékekről neveztek el. Szemeik jellegzetesen nagyok és dülledtek. Főleg odvas fákon, a pálmák széles levelei között, illetve barlangokban és épületek sötét zugaiban húzódnak meg. Ezek a vérszopó állatok kiterjesztett szárnyaikkal is legfeljebb negyven centi szélesek, bundájuk vörhenyes vagy barna, és rendszerint nagyobb csapatokban élnek. A híres és jeles természettudós, Alexander von Humboldt (1769-1859) egyik művében részletesen beszámolt a vérszívó denevérekkel kapcsolatos személyes tapasztalatairól:

"Ha a nap forró hevét föl is váltja az e tájon mindig egyképpen hosszú éjszaka hűvössége, ló és marha akkor sem pihenhet nyugalomban. Mikor ezek az állatok elalusznak, szörnyű denevérek vámpírmódra szívják ki a vérüket, belekapaszkodnak a hátukba és könnyen gennyedő sebeket marnak rajtuk, melyekbe szúnyog, légy, bögöly és sokféle szúró bogár rakja kukacát. (…) Mint rendesen, most is, az éjszaka nagyobb felében hatalmas denevérek röpködtek függőágyaink fölött, az ember minden pillanatban azt hitte, hogy az arcába kapnak. (…) Nem sokkal később a függőágyaink körött röpdöső valamelyik szörnyű denevér megmarta kutyánkat az orrán, vagy ahogyan a bennszülöttek mondják, megszúrta. Hosszú farkuk volt, de azt hiszem, hogy a hártyásorrúakhoz tartozó állatok voltak, mert ezeknek szemölcsös nyelvük van, és ez olyan szívóeszköz, hogy jelentékenyen összeszűkíthetik. A seb kicsiny és kerek volt. A kutya vészesen üvöltött, nyilván nem annyira a fájdalom miatt, hanem mert nagyon megriasztották a függőágyunk alól kiröppenő denevérek. (…) Különben is a seb nem veszedelmes, a fájdalom is annyira jelentéktelen, hogy az ember csak akkor ébred föl, amikor a vámpír már elröpült. "

A vérszívó denevérek többsége is csak élelemszegény időszakokban vetemedik más élőlények vérének kiszívására. Olyan hideg időszakokban, amikor nem talál magának elegendő rovart vagy gyümölcstáplálékot. Az ilyen időszakokban valósággal éhező állatok nagy rajokban röpülnek ki rejtekhelyeikről és próbálnak meg melegvérű állatok vérének kiszívásával a létfenntartásukhoz megfelelő mennyiségű táplálékhoz jutni. Egy másik jeles természettudós és földrajzi utazó, Hermann Burmeister (1807-1892) így írt erről a XIX. században megjelent, Brazíliáról és Argentínáról szóló egyik művében:

"Oly mohón és önfeledten adják neki magukat a vérszívásnak, hogy a csapat őrei nemegyszer felfedezik és elcsípik őket. Hogy az embert is megtámadták volna, nincs róla biztos tudomásom, nem találkoztam még olyan emberrel, akit a vámpír megharapott volna. Az sem tudható végleges bizonyossággal, hogy miként szívja a vért. Az kétségtelen, hogy félig nyitott szárnyakkal ül áldozatára, kissé széttolja a szőrt, s szemölcsös állát erősen a bőrre szorítva, elkezdi szívni a vért. A seb kicsiny, sekély gödör, egyáltalán nem hasonlít a szúrt sebhez. Azt hiszem, hogy előbb kissé felszopja a bőrt, aztán a duzzadást leharapja két hegyes felső metszőfogával. A harapás után beálló vérzés sohasem erős."

Gyakran felvetődik az a kérdés, hogy miként váltak a denevérmítoszok szereplői emberré? Erre vonatkozóan számos, gyakran egymásnak is ellentmondó elképzelés alakult ki. A leggyakoribb legendák szerint a vámpírok eredetileg nem emberi, hanem denevér formájában jelentek meg a Földön. Ezek a vámpírok idegen, gonosz világból jött szörnyek voltak, akik a természetben is megtalálható denevérek képét öltötték magukra, és ezzel sikerült elrejtőzködniük a földi halandók kíváncsi szemei elől. A külső világból érkezett denevérek, vagyis vámpírok nagyok voltak, ám rendkívül vékonyak, repülés közben úgy néztek ki, mint ahogyan a földi denevérek, de miután leszálltak, a felhajtható szárnyaik pont olyannak látszottak, mint a kinyújtott emberi karok. Nagy, kidülledt vörös szemeik a vér színét mutatták, szőrtelen és sápadt pofájuk pedig a halott emberek viaszos ábrázatát vette föl. Azért választották – a hiedelmek szerint – tehát az önmagukat szolgáló, idegenségüket leplezni igyekvő vámpírok a denevérek alakját földi megjelenésük számára, mert a denevérek az alkonyati fényben nagyon hasonlítanak az emberekre.

Forrás: "Pivarcsi István - Drakula gróf és társai"

Amúgy Pivarcsi írásától függetlenül is megjegyzem: a vámpírok nem csak denevérekké változnak a néphiedelmekben. Többféle állattá képesek átváltozni, például már "Bram Stoker - Drakula gróf válogatott rémtettei" című klasszikus regényében is Drakula egy hatalmas fekete kutya (vagy inkább farkas) alakjában menekült a Demeter nevű hajó fedélzetéről.

Ismét idéznék Pivarcsitól, ha szabad:

"A népi hiedelemvilág szerint a vámpírok olyan félig evilági és félig túlvilági – ahogyan a középkorban mondták – átmeneti lények, akik emberi vérrel táplálkoznak. A legkorábbi mítoszokban felbukkanó vámpírok még inkább állatokra és szörnyszülöttekre hasonlítottak, mintsem emberekre. Az ezekhez hasonló, állati és emberi tulajdonságokból összegyúrt szörnyalakok már az ókori mezopotámiai, egyiptomi, föníciai, görög és római mitológiákat is benépesítették. Ilyen volt például a görög mitológiában Delphűné, a félig kígyó, félig pedig asszonytestű sárkány, Hidra, a lernai mocsarak százfejű szörnye, vagy Minótaurosz, az emberekkel táplálkozó bikafejű és embertestű szörny A középkor kereszténységre alapuló népi hiedelemvilága a szörnyeket nagyjából három nagy csoportra osztotta. Az első csoportot az eleve túlvilági és tettetlen lények alkotják, a másodikat a túlvilágból a földi világba testi valójukban is átjárni képes átmeneti alakok jelentik, és végül a harmadik csoportba az olyan evilági szörnyek tartoznak, amelyek emberi alakváltozásból jöttek létre. Ez az alapvetően a szörnyalakok fizikai állapotát és alakváltozási képességeit figyelembe vevő csoportosítás vezetett el ahhoz a XVII-XVIII. századra, hogy a vámpíroknak már egyértelműen emberi alakot tulajdonítsanak, ugyanakkor ezek az emberi alakot öltő vámpírok a korábbi elképzelésekhez kapcsolódóan továbbra is képesek a rendkívüli alakváltozásokra, vagyis arra, hogy különböző állatok, de főként denevér vagy farkas képében is meg tudjanak jelenni."

"A román falvakban nagyon régi legendája van annak, hogy a vérszívó és dühükben megvadult vámpírok farkassá képesek átváltozni. A farkassá változott vámpírok pedig hihetetlen kegyetlenséggel marcangolják szét áldozataikat, akik vagy amelyek után többnyire csak foszlányok, és vérfoltok maradnak."

Ezek az ún. vérfarkasok (lupin), azaz olyan emberek, akik általában valamilyen belső kényszer hatására változnak farkassá és áldozataik vérét isszák. Természetes ellenségei a vámpíroknak, a vallási kegytárgyak nem taszítják őket, és csak az ezüst képes végezni velük. Habár a popkultúrában teljesen összemosták, de nem keverendő össze a farkasemberekkel, akik csak teliholdkor változtak át, általában normális farkas alakba (a vérfarkasoknak egyes hiedelmek szerint emberszerűbb vonásaik vannak, emellett nincs farkuk) és hússal táplálkoznak. Továbbá nem csak az ezüst képes megsebezni őket. Van egy népi történet, mely így szól:

"A pásztor kiment tizenkét ökrével a hegybe. Közelükben, az erdő mélyén pedig három farkas lapult meg. Halkan, osonva közeledtek ezek a farkasok az ökrek felé, de még mindig elég messze voltak, az emberek nem látták őket, de az ökrek megérezték, hogy jönnek a farkasok. Amikor már a közelbe értek, az egyik ökör a legközelebbi farkasra támadt, felvette a szarvára, kilyukasztotta és átszúrta a szarával azt a farkast az ökör. De nem tudott futni vele, mert nehéz volt a farkas, és ezért leeresztette, a farkas pedig felkelt és elfutott. Másnap aztán mondták, hogy meghalt egy ember a szomszéd faluban, és hogy a halottat egy ökör szúrta át a szarvával. Így bizonyosodott be; hogy az a halott előtte egy emberfarkas volt. "

A kérdésre válaszolva: A sünt azért nem párosították a vámpírokhoz, mert nem feltétlenül félelmetesek. Akkor már inkább a vérmókus...

Angliában pedig nem a vámpíroktól/vérfarkasoktól/farkasemberektől rettegtek, volt annál veszedelmesebb is: http://www.youtube.com/watch?v=NXAAYwsNr6Q

Bocs, ezt muszáj volt :D Amúgy nagyon tetszett az utolsó két válasz :)