Végső soron igaza lehet a hinduknak abban,hogy a teremtés Isten "játéka",és Isten önmagában és önmagával "játszik"?

Érdekes kérdés, bár ilyen témában az, hogy igaza van-e valakinek, nem szerencsés megfogalmazás, mivel a vallásoknak/mitológiáknak mindnek igaza van a maga szemszögéből, azt meg, hogy mi a "végső igazság", úgysem tudjuk eldönteni, csak spekulálgatni tudunk ezekről a kérdésekről. A keresztény felfogás szerint Isten a szeretetét akarta tökéletessé tenni úgy, hogy teremt egy tárgyat (a világot), amire a szeretete irányulhat. Tehát itt sem igazán hiányról van szó, hanem a tökéletesség megtöréséről, azáltal, hogy teremt valami tökéletlent, ami szeretetet igényel. Talán a teljességnek és végtelenségnek része az is, hogy a tökéletesség és tökéletlenség együtt tudjon létezni. Ilyenformán a hindu mitológiában sem játékról van szó olyan értelemben, hogy ez valami önfeledt szórakozás lenne, hanem inkább ez is szükségszerűség, ami abból adódik, hogy a tökéletesség csak a tökéletlenség megélése és meghaladása által válik teljessé. Arra gondolok, hogy a teljes tökéletesség nem egy statikus valami, amiben minden a helyén van, hanem egy olyan dinamikus rendszer, amiben állandóan jelen van a tökéletlenség is, hogy tökéletessé válhasson. Ha abból indulunk ki, hogy Isten végtelen, hiánytalan, teljes, tökéletes, stb., akkor nem mondhatjuk, hogy maga elé akadályokat gördít, és hogy magához akar visszatalálni, mivel ő maga az akadály is, és már eleve ott van, ahová vissza kell találni. A májá, a játék, nem Isten szempontjából illúzió, vagy fátyol, mivel ugyanúgy Isten része, mint a tökéletesség és teljesség, hanem annak a szempontjából, aki, mint szubjektum, a teljességtől elszakítottnak érzi magát, csak a fátyolon keresztül lát és így a világot Isten illuzórikus játékának látja. De ez a szubjektum nem valódi, mivel Isten az egyetlen valódi szubjektum, a májá sem valódi, ő maga teremti a különállóságának feltételezésével. Amint ez a maga által teremtett különállóság megszűnik, megszűnik a májá is. Tehát nem Isten játszik és talál vissza önmagához, hanem ez egy az isteni teljességben örökké zajló folyamat, ami a teljesség részét képezi. Nem tudom, érthető-e ez a különbségtétel.

De ez az én értelmezésem, nem biztos, hogy "autentikus".

"a tökéletesség megtöréséről"

Ha a tökéletesség megtörik, abból mindig rossz lesz, kivétel nélkül.

" Tehát "

Az utolsó következtetésed helytelen. A tökéletes semmiféle körülmények között nem lehet tökéletlen, és nem is engedhet meg ilyet.

Igen, a tökéletesség fogalma elvileg kizárja a tökéletlenséget. De nem is azt írtam, hogy a tökéles lehet tökéletlen, hanem hogy létre tud hozni tökéletlent és együtt tud élni vele, tehát ilyenformán "bennefoglaltatik" a tökéletlenség is. Lehet, hogy nem volt szerencsés a "tökéletesség" fogalom használata ebben az összefüggésben, de így tudtam csak az ezzel kapcsolatos elképzelésemet érthetően megfogalmazni. Ha a fentiekben a "tökéletes"-t kicseréled "abszolút"-ra, a "tökéletlen"-t pedig "nem abszolút"-ra, akkor már nem áll fenn ez az ellentmondás.

Isten fogalmába egyébként nem csak a tökéletesség, hanem a teljesség, a végtelenség és a mindenhatóság is beletartozik, ezek pedig szükségszerűen magukkal hozzák a tökéletlenség megteremtésének és elviselésének képességét is. De ezek a fogalmak igazából csak a keresztény istenképre vonatkoznak. A kérdés viszont elsősorban a hindu vallásra vonatkozott, és ott más fogalmakban gondolkodnak. A hinduizmusban nem beszélnek tökéletességről Istennel kapcsolatban, én csak azért használtam ezt a fogalmat, hogy világosabb legyen a keresztény párhuzam. A hindu felfogás szerint az Abszolútum konkrétan nem leírható, csak olyan negatív jellemzőkkel lehet megközelíteni, mint pl. az advaita (nem kettősség). A kettősség pedig csak májá, illúzió.

"létre tud hozni tökéletlent"

Létre tudNA hozni.

DE NEM FOGJA! Különbem ő maga sem lenne tökéletes!