Mit jelent megbánni egy cselekedetet? Hogy történik, mi zajlik le az emberben ilyenkor, mikor ezt megtette?

A bűnbánat szentségének második nagy, és az öt között legfontosabb része a bánat. Idézet a Trienti Zsinat 14. ülésének határozatából: „A bánat, mely a bűnbánó feladatai között az első helyet foglalja el, a lélek fájdalma, és az elkövetett bűntől való irtózás azzal az elhatározással, hogy mostantól fogva nem követünk el bűnt. A bánat lelkiállapota kezdetektől fogva szükséges volt a bűnök bocsánatának elnyerésére. Az emberben, aki a keresztség után elbukott, a bánat hozzátartozik a bűnök megbocsátásához való előkészülethez, mivel ez össze van kötve az isteni irgalmasságban való bizalommal és azzal a fogadalommal, hogy a bűnbánó minden mást is megtesz, ami a bűnbánat szentségének fogadásához szükségeltetik. Ezért a szent egyházi gyülekezet kijelenti, hogy a bánat nem csak a bűntől való jövőbeli tartózkodást és egy új élet megkezdésére való fogadalmat foglalja magába, hanem a múltbeli élettől való irtózást is a következő szavak szerint: ‘Vessetek el magatoktól minden bűnt, amit ellenem elkövettetek, szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket!’ (Ez 18, 31) És aki többek között a szentek ezen kiáltásait átgondolja: ‘egyedül teellened vétettem, ami színed előtt gonosz, azt tettem’ (Zsolt 50,6), ‘elfáradtam a sóhajtozásban, éjjelente sírástól nyirkos az ágyam’ (Zsolt 6,7), ‘átgondolom előtted minden esztendőmet lelkem keserűségében’ (Iz 38,15); az könnyen belátja, hogy ezek a szavak az elmúlt évek mély megutálásából és a bűntől való nagy irtózatból származtak.”

A bűn Isten ellensége, legfőbb ellenfele. A halálos bűn nem csak a kegyelem fényét oltja ki lelkünkben, hanem ha lehetséges volna, Istent is megölné. De bizonyos értelemben ez lehetséges is, és már meg is történt, hiszen ez volt Krisztus, a testté vált Isten halála. A mi bűneink szögezték Őt a keresztre. Mi megöltük Istent, a mi Atyánkat. Erről beszél Szent Pál, amikor azt mondja, hogy aki „egyszer már megízlelte az égi ajándékot, … aztán mégis elpártol, … újra keresztre feszíti az Isten Fiát, és csúfot űz belőle.” (Zsid 6,4-6) Nem létezik semmilyen koegzisztencia, semmilyen békés együttélés Isten és a bűn, fény és sötétség, Krisztus és Belial között. Igazságtalanságot követtünk el Isten ellen, az emberré lett Istent köptük szembe és ütöttük arcul; mi ítéltük Őt halálra. Következésképpen szívünknek a fájdalomtól meg kell hasadnia, legalább bensőnkben a bánat keserű könnyeit kell sírnunk.

Idézzünk fel néhány igaz bánatot a Szentírásból:

Dávid az Ószövetség választott népének nagyon igazságos királya, a legtöbb zsoltár szerzője, Dávid, Isten ellenségeivel küzdő bátor harcos, súlyos bűn terhét vette magára: házasságot tört, és még gyilkolt is hozzá. Mikor Nátán, a próféta, bűneit szemére vetette – Dávid ugyanis annyira elvakult, hogy szégyenletes tettét még csak nem is látta –, a király magába szállt; és bűnbánó érzületének kifejezésére csak egyetlen szót mondott: „Peccavi Domino – vétkeztem az Úr ellen.” (2 Sám 12,13) Ez a bánat annyira valódi, annyira megrázó a maga szűkszavúságában, hogy a próféta ezt mondhatja: „Így az Úr is megbocsátja bűnödet, s nem halsz meg.” (2 Sám 12,13) A bánatban tehát nem a sok szó számít, hanem az igaz megbánó fájdalom. A bánat nem is annyira a megindító érzelmek kifejeződése, hanem sokkal inkább a komoly akaraté, mellyel a bűnbánó a bűnt, ha lehetne, meg nem történtté szeretné tenni. Aki elmúlt életét megbánja, ugyanakkor azonban bűnös kapcsolatait vagy tevékenységét nem akarja feladni, annak nincs valódi bánata.

Egy másik példa az igaz bűnbánatra Mária Magdalénáé, kiből az Úr hét ördögöt űzött ki; kit minden főbűntől megszabadított. Mária Magdaléna bűnös asszony, ki nyilvánosan vétkezett; megértjük, milyen fajta asszonyról van szó. Egy ilyen asszony jön az Úrhoz, és bánatának könnyeivel öntözi lábát, és saját hajdíszével törli meg. Beborítja az Isteni Megváltó lábait csókjaival, és kenettel keni meg, azokat a lábakat, melyek utánamentek és még mindig utánamennek az elveszett báránynak. És az Úr megbocsát neki, és lelkének békéjével ajándékozza meg őt: „Bűneid bocsánatot nyernek.” (Luk 7,48)

Hasonlót találunk a tékozló fiú esetében, aki elvetette az atyai barátságot és szeretetet, otthagyta az apai házat, és a bűn távoli országába ment, hogy ott vagyonát könnyelmű élettel elpazarolja. De mivel abban az országban nagy éhínség támadt, végülis magába szállt: „útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó fiadnak hívatni.” (Luk 15,18) Elhatározását menten tettre váltotta, és az atya nem csak megbocsát, hanem minden jogát visszaadja neki, ünnepi ruhába öltözteti, mely a megszentelő kegyelmet szimbolizálja, hizlalt borjút vágattat, és nagy örömünnepet rendez, mivel, ahogy mondja: „ez a fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” (Luk 15,24)

Ugyanez a bánat gyötörte Pétert, mikor a szenvedés éjszakáján háromszor tagadta meg Isteni Mesterét; szégyenletesen letagadta, miután nem sokkal azelőtt halálig tartó hűséget esküdött neki. De a kakas megszólalt, az Úr tekintete az elesett lelkének legmélyére hatolt, aki akkor „kiment és keserves sírásra fakadt.” (Mt 26,75) Egy régi hagyomány azt meséli, hogy Péternek élete végére a könnyek, melyeket szégyenteljes tagadása miatt elsírt, két mély barázdát vájtak az arcába. Ezek a valódi bánat és bűnbánó érzület igaz példái.

Most mutassunk be egy példát a hamis bánatra: Júdás, egyike a tizenkettőnek, aki elárulta az Urat, mikor meglátta az eljárás kimenetelét, megbánta tettét: „visszavivé a harminc ezüstpénzt a papi fejedelmeknek és véneknek, mondván: ‘vétkeztem, elárulván az igaz vért.’ (Mt 27,3-4) Júdás tehát megbánja tettét, de mily más a vég nála, mint Péternél! Péter megbocsátást nyer, Júdás kétségbeesik, és kötélen végzi. Miben áll a különbség Péter és Júdás között, mikor mind a ketten megbánták, amit tettek? Péter a Mester iránti szeretetéből bánja meg bűnét; látja az igazságtalanságot, melyet az Úrral szemben elkövetett, és emiatt sír. Júdás egyedül saját maga miatt szégyenkezik. „Bánatát” megsértett önszeretete motiválja, nem más. Nem hatja át a természetfeletti bánat, még kevésbé az Isten iránt érzett szeretet. A megsértett hiúság taszítja végzetébe.

Isten akarja bánatunkat, arra vár, hogy megbocsáthasson nekünk, mint ahogy egy földi apa vár büntetést érdemlő gyermekének megbocsátást kérő szavára. A Lukács Evangélium 15. fejezetében az Isteni Mester három példázatot mond el: a már említett tékozló fiúról, előtte az elveszett bárányról és az elveszett drachmáról. Az elkóborolt bárányról szóló példázatot ezekkel a szavakkal zárja: „Mondom nektek, hogy oly nagy öröm lészen mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, kiknek nincs szükségük bűnbánatra.” (Luk 15,7) És a második példázatban: „mondom nektek, hasonló öröm leszen az Isten angyalai közt egy megtérő bűnösen.” (Luk 15,10) Nagy öröm uralkodik tehát Isten és az Ő angyalai között azon bűnös miatt, aki visszatért az apa házába és egy bánattól megtört szív fölött. Miként már mondtuk, a bánat a döntő, a legfontosabb az egész gyónásban. Bizonyos körülmények között érvényesen gyónhat valaki anélkül, hogy minden bűnét bevallja; ha például gyengeség miatt nem képes mindent felsorolni, vagy akár, ha egy néma gyónásra jelentkezik, aki nem tudja bűneit bevallani, de bűnbánó lelkületét valamiképpen kifejezésre tudja juttatni megfelelő jelzésekkel, gesztusokkal vagy könnyekkel. Ilyenkor fel lehet őt oldozni, és Isten valóban megbocsátja bűneit. De bánat nélkül nem lehetséges a megbocsátás.

Lelkiismeretfurdalasa van, akkor fog radobbeni arra, hogy rosszat cselekedett.

Ettol csak lelkitisztitas altal tud megszabadulni.