Az állatok is a mennybe mennek? Vagy ők hova kerülnek haláluk után? Tehetnek arról? (KERESZTÉNY szempontból)

Én úgy tom h az állatoknak nincs lelke, ami úgy tűnik az csak ösztön. Szal nem mennek sehova mert ők csak egy test meg hormonok stb.

17/F

Szia!

Nem igaz, hogy az állatoknak nincs lelke, a Biblia szerint ugyanolyan lelkük van mint az embereknek:

"Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végük van azoknak: amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindegyikben" (Prédikátor könyve)

A mennybe azonban nem kerülnek, mert oda az emberek is csak ideiglenesen kerülnek, amíg az ítélet elfogadásra kerül a kárhozottak felett, akkor Isten újjáteremti a Földet, az emberek ott fognak együtt élni immár az állatokkal együtt.

Üdv. Péter

Hát nemtom én ezt egy paptól hallottam h nincs nekik... de ez mi ez h Isten "újrateremti a Földet?" ez tuti h a keresztény vallás? :D

Egyébként szívás lenne ha még a mennyországban is lennének szúnyogok :P:P

17/F

az állatok tudata sem veszik el a semmiben, tehát nekik is folytatódik a képsor, amikor tapasztalják a halált...s idővel az állatok tudata is olyan szintre emelkedik, mint az emberé, így egy idő után ők is elnyerhetik úgymond a mennyek királyságát. de simán megélhetnek egy számukra mennyei állapotot tehát halál beállta után. :)

üdv

25/F

LastOne.Left

A lényeg, hogy pokolba biztos nem kerülnek. A Biblia csak az ember bűnesetéről ír.

A mennyország nem evés-ivásról fog szólni, bár a test feltámad, de mégsem látom sok értelmét, hogy ott állatok is legyenek.

„Ha a lélek kezdődhetett, tehát végződhetett is, vagyis: nem szükségképp halhatatlan.”

Ez igen rossz következtetés, A lélek kezdődhetett, sőt kellett kezdődnie, máskép nem létezhetnék ma sem. Ellenben ha már egyszer létezik, nincs ok rá, hogy Isten megszüntesse a létezését, mint fentebb láttuk. Abból, hogy valami kezdődött, még nem következik tehát, hogy okvetlenül végződnie is kell. Az élet s a lét nem hurka és nem rőfösáru, hogy okvetlenül két véggel kelljen elképzelnünk.

„Azt mondták, csak az embernek van lelke; pedig lelke van az állatnak, sőt a növénynek is.”

Úgy van, azért helyesebb is így mondani: csak az embernek van eszes vagy szellemi lelke. Az állati vagy növényi lelket viszont inkább növényi vagy állati életelvnek nevezzük.

„Eszes lelke, értelme van az állatnak is, ezt százszor tapasztaltuk.”

Az állatnak nincs esze, sem értelmes lelke. Egyes embereket félrevezet az, hogy az állatoknál néha csodálatosan célszerű cselekvésmódokat lehet megfigyelni. Ez azonban mind megmagyarázható az érzéki megismerés finomságával s főleg az ösztönnel és viszont minden bizonyíték arra mutat, hogy az állatnak önálló értelme nincsen. Az állat akkor sem tud segíteni magán, amikor csak egy egészen kicsiny következtetés és feltalálóképesség kellene hozzá, olyan, ami az ösztönnel s az érzéki felismerőképességgel adva nincs. Ha az állatnak esze volna, nem esnék pl. évezredek óta mindig ugyanazokba a csapdákba.

„Az állat és az ember értelme csak fokozatilag különbözik.”

Nem fokozatilag, hanem lényegesen. Az állat soha nem tud túllépni azon a határon, amelyet az érzékileg korlátolt megismerés és az ösztön szabnak meg neki. Nevezetesen soha nem alkot elvont fogalmat, soha nem következtet, soha nem művel tudományt és művészetet: a legcsekélyebb mértékben sem. Ez nem fokozati, hanem lényegi különbség.

„Voltak számláló kutyák és lovak.”

Ezek a mutatványok sok port vertek fel, de később kiderült, hogy mind kivétel nélkül ravasz csalásokon alapultak.

„Az ösztön csak üres szó.”

Nagy tévedés! Az ösztön az állatnak (s bizonyos dolgokban az embernek is) az a természetes berendezkedése, amelynél fogva bizonyos ésszerű és hasznos cselekedeteket akkor is végrehajt, amikor azoknak célszerűségét maga nem ismeri fel. Ha pl. az utcán elcsúszunk, az ösztön arra visz minket, hogy azonnal más irányba hajolva s kezünket kitárva keressünk egyensúlyt, a nélkül, hogy ezeknek a mozdulatoknak hasznosságára abban a pillanatban öntudatosan gondolnánk. A csecsemő ösztönszerűleg szívja anyja emlőjét a nélkül, hogy tudná, hogy miért teszi. Hasonlóképp a tehén a réten többszázféle fű közül ösztöne alapján mellőzi a mérges füveket s megeszi a jókat; még betegségében is ösztöne alapján találja meg a kellő gyógyfüveket; a fecske ösztöne alapján repül át a tengeren s tér vissza tavasszal a régi helyére, akkor is, ha eddig soha ezt az utat nem tette meg; a kutya ösztönszerűleg ragaszkodik a gazdájához, űzi a vadat s keresi meg otthonát.

Az ösztön bámulatos finomsága maga is bizonyítéka annak, hogy nem lehet az állat önálló értelmi tevékenységének műve. Ismeretes pl., hogy a méh oly bámulatos matematikai tökéletességgel építi viaszcelláit, hogy a világ legkiválóbb mennyiségtan-tudósai nemhogy nem tudtak ennél jobbat s pontosabbat kitalálni, hanem a méhekkel való versenyben alul is maradtak. Az a kicsinyke, néhány másodperc-foknyi eltérés ugyanis az egyik szögben, amely tudós számításaik s a méhek évezredes építőművészete közt fennmaradt, végül is a méheket igazolta, mert egy számítási hibából eredt hajótörés folytán végül kiderült, hogy a tudósokat a logaritmustábla egyik hibás számadata vezette félre. Mihelyt ezt a hibát kijavították, a számvetés hajszálnyi pontossággal igazolta a méhek eljárását. Ugyanakkor az a méh elpusztul, de segíteni a legegyszerűbb fogással sem tud magán, ha ösztöne nincs valamire teljesen berendezve. Szó sem lehet róla tehát, hogy az ösztön csak „puszta szó” lenne!

„Az ember is ösztönösen cselekszik, tehát akkor ő is csak állat?”

Az ember sok dologban ösztönösen cselekszik s ennyiben ő is egy sorban áll az állattal, amellyel testi alkatára nézve amúgy is sok közös vonása van. De az ember nem csupán és kizárólag ösztöne szerint igazodik, hanem igen sok esetben az értelme szerint s azért nevezzük eszes lénynek.

„Mi volna az a lényeges különbség eszes és nemeszes lény között?”

Az, hogy az eszes lény olyan szellemi foglalkozásokat művel, amelyek nincsenek az anyag határoltságához kötve s azért nem magyarázhatók egyszerű érzéki megismeréssel. Így az ember a szó szoros értelmében gondolkozik, vagyis: fogalmakat alkot, még hozzá elvont és egyetemes fogalmakat, ítéleteket mond ki magában, következtetéseket von le, elemez és összefoglal, tudományt művel és művészetet ápol, feltalál, számol, remekműveket létesít, felismeri a különbséget az erkölcsi jó és rossz között. Ezenkívül az ember szabadon választ, elhatároz, akarati erőt fejt ki, önzetlenül s önfeláldozóan tud szeretni. Mindez nem magyarázható meg puszta anyagi képzetekkel és érzésekkel, hanem olyan életelvet követel az emberben, amelynek tevékenysége felülmúlja a merőben térhez kötött s anyagilag körülhatárolt tevékenységet. Ahol azonban anyagfeletti tevékenység van, ott anyagfeletti életelvnek is kell lennie s ezt az anyagfeletti életelvet nevezzük szellemi léleknek. A fent jelzett tevékenységeket pl. hiába keresnők az állatban.

„A lélek sok mai pszichológus szerint nem maradandó, külön életelv, hanem egyszerűen az úgynevezett lelki tények összessége (Wundt s mások).”

Ebben azonban az illető pszichológusok határozottan tévednek. Az öntudat ugyanis azt állítja, hogy nemcsak lelki tények vannak bennem (gondolkozás, elhatározás, szeretet, harag stb.), hanem ezeknek a lelki tényeknek van egy bizonyos és állandó hordozója: az én, amely ugyanaz marad a váltakozó lelki tények között, gyermekkortól a halálig, Én voltam az, aki 7 esztendős koromban így meg így gondolkoztam, 15 éves koromban ezt meg ezt a bűnös vagy erényes cselekedetet követtem el s ma erről vagy arról a kérdésről gondolkozom. A lelki tények jönnek-mennek, az én s annak öntudatos hordozója: a lélek egy marad.

„A lélek nem egyéb, mint a testszervezetnek bizonyos finomabb állaga.”

Éppen a fentiekből következik, hogy a lélek az anyagnál nemesebb, szellemi dolog, tehát nem lehet azonos semmiféle, mégoly finom anyagi állaggal. Sőt az öntudat arról tanúskodik, hogy „énünk” mindig ugyanaz marad. A testünk sejtállaga a modern természettudomány szerint néhány éven belől mindig újra alakul, egészen más anyagot vesz fel; mégis nagyon jól érezzük, hogy „mi” ugyanazok vagyunk, akik 10-20-50 évvel ezelőtt voltunk; magunkénak érezzük gyermek- és ifjúkorunk minden cselekedetét, érdemét vagy bűnét, holott ha a lelkünk is csak anyag volna, semmi sem maradna bennünk állandó 10-20-50 éven át.

„Az embernek a szülei adnak létet, tehát a lélek is nemzés által jön létre.”

A lélek a nemzés alkalmával jön létre, de nem a nemzés által. Anyagi folyamatok nem hozhatnak létre szellemi, tehát az anyagnál lényegesen felsőbbrendű terméket. A lelket mindig Isten közvetlenül teremti, de abban a pillanatban, amikor a nemzés révén a megelevenítésre alkalmas anyagi alkatrész, a megtermékenyült petesejt létrejön.

„Nem különös-e, hogy Isten a lélek teremtését a nemzési folyamattól teszi függővé?”

Nincsen ebben semmi különös, ha egyszer ő így akarta és rendelte. A lélek akkor veszi birtokba a testet, amikor ez erre a birtokbavételre alkalmassá vált. Ez az alkalmassá válás pedig Isten rendeléséből a nemzési folyamat által történik.

„Miért halhatatlan az emberi lélek, míg az állat s a növény lelke nem az?”

Mert az embernek szellemi lelke van, vagyis olyan, amely az anyagon felül áll s tőle belsőleg független, Tehát semmi ok sincs arra, hogy a testtől való elszakadás folytán meg is szűnjön, mint ahogy ez az állatnál és a növénynél történik.

„Mi lesz a lélekkel a halál pillanatában?”

Megszűnvén a testtel való egyesülése, önálló létet kezd folytatni; gondolkozik és akar, örül vagy szenved tovább is, de most már függetlenül a testtől, az érzékektől, a földi érzésektől.

„Lehetséges ez?”

Nincs ebben semmi lehetetlen. A testtel való egyesülés idejében is a lélek volt a gondolkozási és akarati élet voltaképpeni tényezője, tehát embervoltunk fontosabb és magasabbrendű alkatrésze; tehát semmi lehetetlenség nincs abban, hogy ez a lélek a testtől való elszakadás után is ne folytathassa szellemi tevékenységét, külön életét.

„Tehát a lélek számára akkor is volna túlvilági élet ha sohasem lenne testi feltámadás?”

Természetesen. A testi feltámadásról csak a kinyilatkoztatás révén tudunk, míg a lélek továbbélése a halál után a kinyilatkoztatástól függetlenül is igazolható. S csakugyan: ezen az alapon hittek a lélek fennmaradásában és síron túli életében a pogányok is. Ismeretes, hogy minden némileg művelt népnél megvan a túlvilági élet hite. A régi görögök és rómaiak ilyen irányú hitéről meglepő bizonyítékot tartalmaz az Ilias és Aeneis, amely bő költői színezésben írja le a túlvilági továbbélést.

„Ezekben az ókori mesékben rengeteg sok az együgyűség.”

Tökéletesen igaz. De ez csak arra vall, hogy a legtisztább s legigazabb alapeszme is könnyen beszennyeződik s elfajul ott, ahol a kinyilatkoztatás nem derít tökéletes világot rája. Mégis meglepő bizonyíték a túlvilág és halhatatlanság tétele mellett az emberi nem közmegegyezése ebben a kérdésben. Mert ennek a megegyezésnek csak két forrása lehet: a logikus következtetés és az őskinyilatkoztatásnak maradványai.