Van köztetek olyan, aki tagadta az Istent, majd. A többi lent?

Velem történt hasonló. De csak hasonló!

Katolikusnak neveltek, de régóta foglalkoztattak más vallások, a miszticizmus, stb. Majd hirtelen fontos lett a hitem, amit ugyan addig sem tagadtam, de hirtelen fontos lett, hogy katolikus vagyok.

31/F

Szia!

Én azt gondolom hogy nem kéne általánosítani. A 25 év alatti korosztályban is lehetnek olyan emberek akik őszintén keresik Istent. Én 23 éves vagyok, és rám nem hinném, hogy a divat szele fúj (bár nem igazán értem mit értesz pontosan ezalatt) 19-20 éves voltam kb amikor amikor elkezdtem keresni Istent komolyan.

Gyerekkoromban Katolikusnak neveltek, de mivel nem ismertem a Bibliát nem igazán foglalkoztam a vallással, volt idő, amikor megfordult a fejemben is az, hogy Isten lehet hogy nem is létezik.

Azonban amikor elkezdtem keresni Istent és megismertem a Biblián keresztül, és egyértelmű bizonyítékokat kaptam a létezésére, onnantól kezdve kezdett kiformálódni bennem a hit. Ma már nem tartozom a Katolikus Egyházhoz, hanem egy protestáns közösséghez járok.

23/F

Hogyne lenne ilyen. A gyülekezetünkbe is sokan járnak, akik sohasem voltak hívők, míg egyszer csak elkezdte érdekelni őket a téma.

Ürességet éreztek, és észrevették, hogy az élet nem lehet csak evés-ivás-munka. Kutatni kezdték Istent, olvasni a Bibliát.

De ettől sokkal komolyabbat is ismerek: Brüsszelben van egy arab, keresztény gyülekezet(!). Egy nap lement a lelkész kávézójába egy arab, és elkezdte nézni a tévét, amiben Jézus életét vetítették. Odament a lelkész-tulajdonos, hogy hellyel kínálja, de ő csak állt, egy helyben, meredten nézte a képet. Mikor a klip véget ért, odament a lelkészhez, és azt mondta: " Ez az ember megjelent nekem álmomban. Azt mondta, itt lesz majd egy szolgája, aki majd megmondja, mit tegyek. Ön az az ember, aki meg tudja mondani, mit kell tennem?"

Ma is van ilyen, bizony. Isten nem halt meg. Ezt az arabot így szólította meg. De nem kell arabnak lenni, Isten ma is megszólít és elhív embereket. Nem feltétlen ennyire látványosan, de akit elhív, az biztosan érzi ezt a semmihez sem hasonlítható, határozott megszólítást!

Én sokkal fiatalabb vagyok.

Az egész gyermekkorom abból állt, hogy rettegtem a haláltól. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egyszer megszűnök létezni. Ez nagyon rossz érzés volt akkoriban. Többször is rosszul lettem (főleg éjszaka), hogy vége lesz valamikor az életemnek.

Aztán (11 évesen) kiültem a kertbe és néztem az eget. Olyat éreztem, mint még soha. Azóta ezt az érzést úgy hívom, hogy "Az univerzum nagysága és szeretete" Sajnos így szavakon nem nagyon érezhető, mit is értek univerzum nagysága alatt...de valami páratlan érzés.

Ez nem igazán kapcsolódott a kérdésedhez, csak azt szerettem volna bemutatni, hogy a gyerekek igen is keresik Istent! :)

Előre is bocsi, ha hosszú lesz; de még úgysem írtam le a történetemet teljesen itt, a GYK-n. :)

Katolikusnak kereszteltek; 7 éves koromtól jártam templomba vasárnaponként, hittanra minden héten; 9 évesen voltam elsőáldozó; vettem részt pásztorjátékban, kórusban, és egy ideig ministráltam is.

Hittem, de valahogy nem volt az igazi. Minél nagyobb lettem, annál kevésbé szívesen mentem; inkább tévéztem volna mise helyett, de talán az utána következő cukrászdai krémes vagy a családi összejövetelek kárpótoltak egy kissé. :)

Plusz a környezeti ráhatások: A családban a döntő többség nem járt templomba (15:3 volt az arány), ill. az oktatásban kizárólag az ateista nézőpontot nyomták ezerrel, méghozzá nagyon agresszív stílusban. Jött a lázadó korszak... Az lett a vége, hogy 12 évesen eldöntöttem, hogy még a nagyszüleim kedvéért megbérmálkozom, aztán pedig soha nem teszem be többet a lábamat a templomba. Betartottam.

Nem foglalkoztam a hittel, a vallással ezután, legfeljebb a kritizálásra tellett. Úgy emlékszem, soha nem kardoskodtam konkrétan amellett, hogy nincs Isten; de az biztos, hogy nem éltem úgy, mint aki azt gondolja, hogy van. Sok olyan dologba belementem, amitől ma már a fejemet fogom, mert kár volt így elrontani... :(

Pedig legalább egyszer találkoztam olyan normális kereszténnyel, aki tudott válaszolni a kötözködős kérdéseimre, de akkor sem léptem.

Néhány év telt el így, majd történt egy olyan komoly dolog az életemben, amikor főleg az alapján döntöttem a létező két alternatíva között: "Ha mégis van Isten, akkor az egyik megoldás jó, a másik pedig nem, mert hatalmas bűn."

Aztán később találkoztam hiteles életű, komoly keresztényekkel, akik szépen sorban meg tudták válaszolni az addigi és a további kérdéseimet. Egy idő után elmentem abba a kis szabadkeresztény közösségbe. Tetszett, mert az emberek nyitottak és barátságosak voltak, de nem erőszakosak; a Bibliából pedig élő módon tanított a pásztor, nem unalmasan; egyáltalán nem vártam a végét, mint régen a katolikus templomban. Ja, és a zene is modern volt (gitárral, szintivel), nem az az uncsi fajta. [Mellékszál, de érdekes, hogy amikor elég rövid idővel azelőtt láttam egy utcai zenés rendezvényt, fel voltam háborodva, hogy micsoda dolog már ez, hogy keresztények modern zenével jönnek... :)]

Akkoriban volt két nagyon nehéz helyzet is az életemben, amiről azt mondták, hogy bízzam Istenre, Ő segíteni fog. De én nem adtam ám be emiatt a derekamat, saját magam akartam megoldani; mert egyrészt nagyon fiatal korom óta nagyon önálló voltam (talán ez az eddigiekből is látszik...), másrészt meg nehogy már egy ilyen ígérettel próbáljanak befűzni... :)

Elmentem más közösségekbe is körülnézni, aztán döntöttem, melyikbe fogok járni. Majd pár hónap múlva megadtam magam Isten előtt: átadtam Neki az életemet, azaz megtértem. Még sokáig úgy gondolkodtam, mint oly sokan a hozzám hasonlóan önálló és büszke fajtából: Mekkora szívességet tettem én Istennek, hogy szíveskedtem megtérni... De aztán idővel észbe kaptam.

A problémákat természetesen nem tudtam egyedül megoldani, de az Úr csodálatos módon megoldotta ezeket is, ill. a későbbieket is. Nem beszélek félre, több olyan problémám is volt azóta is, amik megoldására nincs más magyarázat.

És hogy mi változott azóta? Szinte minden. A gondolkodásom, a viselkedésem, az érzéseim; nem is tudom felsorolni. Az egész életem.

Persze még mindig van bőven változtatnivaló, de rám sem nagyon ismernek rám a régi ismerősök, már a kezdetek óta... :)

Hát, azt hiszem, ennyi a lényeg.

Üdv. :)

nem tagadtam soha, de megfordult a fejemben, hogy hátha nem is létezik.

ugyanolyan voltam, mint más.. pont az a logikus világfelfogás, amikkel most az ateisták szoktak érvelgetni. Pedig tévedtem! Egyszer pedig nagyon mélypontba kerültem, elkezdem keresni Istent, és idővel megkaptam a vezetését. azelőtt azt el sem tudtam képzelni, hogy ez mit jelent, vagy ha hallottam volna is, nem tudtam volna, hogy ez mit foglal magában..

mindenkinek meg kell tapasztalnia, hogy megértse. Ez pont olyan, mindha egy illatot, amit érzékeltél próbálnál leírni egy másik embernek, hiába mondod el, úgysem tudná az tökéletesen elképzelni, hanem neki is érzékelnie kell azt, hogy megértse