Mi az én keresztem? (Mt 16,24-25) - És ezt, hogy kell értelmezni?

Hű, erről egyszer egész hosszan írtam egy magánlevélben! A lényeg az, hogy sokan úgy állnak a kereszténységhez, hogy az arra jó, hogy Istentől midnenfélét kérhetnek, amivel a világban boldogulhatnak, egészséget, dicsőséget, gazdagságot, problémamegoldást, békét, stb. Még ha nem is nagymértékben, de végeredményben elsősorban evilágon akarnak boldogulni. Egy primitívebb szinten nem baj, hogy az ember ilyeneket is kér, de meg kell látni, hogy a kereszténység alapvetően nem erről szól! Sem Krisztus sem a Biblia szereplői nem erre mutattak példát, az ő életük alapvetően nehézségekkel, nélkülözésekkel, küzdelmekkel teli élet volt. A dicsőség és béke egy másik korszak, még nem ott tartunk, de a kereszténységnek pont az a lényege, hogy a jelen nehézségeket is eszközzé teszi a majdani dicsőségbe való bejutásba.

Ha nincsenek nehézségeink, nem látjuk reálisan önmagunkat, azt hisszük, király keresztények vagyunk, de amint jön egy nagy kísértés vagy egy nehézség, rögtön hitetlen pogányok módjára viselkedünk. Nem fejlődünk semmit, és azt se tudjuk, hol tartunk megpróbáltatások nélkül. De nem csak erről van szó, mivel ha valaki nem vállalja a nehézségeket, nem veszi fel keresztjét, az – akárhogy is áltatja magát – nem követi Krisztust. Valami evilági önmegváltást követ valójában.

A keresztünk pedig nem olyan dolog, amit mi szabunk meg Istennek, hogy én márpedig ezt elviselem, azt meg nem. Az ilyen mentalitás nem ismeri Istent, kételkedik abban, hogy Ő sokkal jobban tudja, hogy mi szolgál lelkünk üdvére. Éppen ezért nem kell nekünk sem extra nehézségeket, önostorzást, stb. vállalni önfejűen, de ha nehézségek jönnek, azokon sem kell felháborodni, hogy miért pont én kapom ezt? Egyszerűen mindazokat a megpróbáltatásokat el kell fogadni, amit Isten szab ránk életünkben, tudván, hogy nem valamiféle vak véletlen, hanem a gondviselő, szerető Atyánk adja azt nekünk. Nem görnyedni kell alatta fogunkat szívva dacosan, hanem akarattal tudatosan felvenni azokat! A keresztény felnőttkor itt kezdődik, ezt hívják valódi hitnek, valódi Isten-ismeretnek, amikor az ember bízik Istenben, hogy jó okkal mért rá csapást, felveszi a keresztet és rájön, hogy milyen célból szánta azt Isten lelke épülésére. Ezt hívják engedelmességnek.

A legtöbb szenvedés elsősorban feketén-fehéren megmutatja, hogy milyen bénák vagyunk. Egy kis sértés felháborít, bosszúra sarkal, egy földi tárgyat nem kaptunk meg és ahelyett, hogy lemondanánk róla, tovább kardoskodunk bűnös módon, hogy de azt akarjuk és kész! Azt hisszük nagy hitünk van, de amint ér megpróbáltatás, elkezdünk rettegni, hogy most mi lesz, stb. Ezek nagyon kemény szenvedéssé, lelki válsággá és fajulhatnak – de mindez fölösleges, csak magunknak köszönhetjük! És itt érkeztünk el az első feltételhez: az önmegtagadáshoz. Ugyanis ha kereszthordozás nélkül nem tudjuk Krisztust követni, akkor az is igaz, hogy önmegtagadás nélkül viszont nem tudjuk hordozni a keresztünket! Meg kell látnunk, hogy a legtöbb szenvedés azért fáj és visz lelki válságba, mert pl. túl gőgösek vagyunk, múlandó dolgokra vágyunk, nem uralkodunk az indulataink felett, szenvedélyeink rabjai vagyunk. Ha képesek vagyunk önmagunkat megtagadni és teljes engedelmességben élni Isten iránt, mindezek a járulékos szenvedések megszűnnek! Nem érdekel, hogy bennünk milyen fájdalmat okoznak dolgok vagy mások hogy ítélnek meg minket, mert egyáltalán nem foglalkozunk már önmagunkkal!

Tehát aki képes önmagát megtagadni, az képes lesz tudatosan vállalni azokat a szenvedéseket, amelyeket Isten ránk mér életünk során – igazából érdemeinken felül kíméletesen adagolva –, ezekből sokan profitálunk lelkileg, mindent el fogunk tudni viselni a Gondviselésbe vetett hittel és nem veszítjük el a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem az Isten-hitet, sem a reményt a szabadulásra. Így válunk valóban Krisztus igazi követőivé, aki nem a kényelmet kereste, hanem a kereszthalálig engedelmes volt az Atya iránt! Ez olykor elég kemény, de mint mondtam, legtöbbször azért érezzük túl keménynek, mert egy bennünk lévő hiba nagyítja fel a szenvedést, és ettől a hibától meg kell szabadulnunk.

Tulajdonképpen ez a mentalitás tényleg nem törekszik arra, hogy a világban szerencsés legyen, ott boldoguljon, mert az eljövendő dicsőséget keresi. Éppen ezért nem akarja megmenteni életét evilágban, hanem képes akár a kereszthalálig is engedelmeskedni Istennek. Végül is előbb-utóbb úgyis mindenki meghal. Miért ne vegyük fel ezt az elkerülhetetlen végső keresztet is tudatosan, és vállaljuk Istenért akár a halált is. Ha így ráadásul jó eséllyel tényleg örök dicsőségben fog feltámasztani…? :) A kereszténységnek pont ez a lényege! HOgy nem evilágban akar boldogulni, mert a kereszténynek nem ez a bűnös világ az otthona, ez mindig idegen számára, az ő otthona máshol van...

Ne csak az egódra figyelj és ne told a felelősséget.

"

26

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?

27

Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint."

Az örök élet Jézus tanításában található.

A világ pedig elpusztul. És nem szolgálhatsz egyszerre a világnak és Istennek, mert a világy gyűlöli a fényt.

Kedves Kérdező

Először is, Krisztus igaz követője többé nem önmagának él, hanem annak, hogy Isten akaratát cselekedje. A saját akarata és kívánságai mindig csak ezután következnek.

A ’kínoszlop’/szerinted: kereszt/ kifejezés itt jelképes értelemben a szenvedést, a szégyent vagy akár a halált is jelenti. Krisztus követése nem könnyű életút. Keresztény irányadó mértékeink mássá tesznek minket. Ez a világ gyűlöl bennünket, mivel nem vagyunk a része

Igen, készen állunk arra, hogy inkább szenvedjünk, vagy akár meg is haljunk, semmint hogy felhagyjunk Példaképünk követésével

(2Timóteusz 3:12) 12 Valójában mindazokat, akik Isten iránti odaadással kívánnak élni Krisztus Jézusban, üldözni is fogják.

Itt három olyan dolgot említett, amelyet meg kell tennünk. Először ’megtagadjuk’ magunkat. Más szavakkal nemet mondunk az önző, tökéletlen hajlamainknak, viszont igent mondunk Isten tanácsának és vezetésének. Másodszor ’felvesszük a kínoszlopunkat’. Jézus napjaiban a kínoszlop a szégyen és a szenvedés jelképe volt. Keresztények lévén elfogadjuk, ha ki kell vennünk a részünket a jó hírért való szenvedésből (2Timóteusz 1:8). Noha a világ talán gúnyol vagy gyaláz minket, mi Krisztushoz hasonlóan ’megvetjük a szégyent’, és örvendezünk, mivel tudjuk, hogy amit teszünk, az tetszik Istennek (Héberek 12:2). Végül pedig „állandóan” követjük Jézust (Zsoltárok 73:26; 119:44; 145:2).

Katy Weaver

. Az isteni felhasználásra való elkülönítettség nem csupán azt jelenti, hogy imádati aktust mutat be valaki vasárnap, vagy amikor ellátogat valamilyen imádati helyre. Az ember teljes életstílusát magában foglalja. Kereszténynek lenni annyi, mint megtagadni magunkat vagy nemet mondani magunknak, miközben azt az Istent szolgáljuk, akit Jézus Krisztus szolgált, Jehovát. Ezenkívül egy keresztény felveszi a „keresztjét”, mégpedig úgy, hogy erejét összeszedve visel el minden olyan szenvedést, amely azért sújtja, mert Krisztus követője.

Jézus követőinek bátraknak és önfeláldozóknak kell lenniük, ha méltóknak szeretnének bizonyulni kegyére. Ezt mondja: „Ha valaki szégyell engem és az én szavaimat ebben a házasságtörő és bűnös nemzedékben, az Emberfia is szégyellni fogja őt, amikor megérkezik a szent angyalokkal az ő Atyja dicsőségében.”

ő Fiának váltságáldozata által Megvásárlónk, teljesen igényt tartson az életünkre. Ahogyan a Biblia kifejezi: ’nem vagyunk többé önmagunk tulajdona, mert áron vásároltak meg bennünket’ (1Korinthus 6:19, 20). Ezért tehát, ahelyett, hogy visszaélnénk az igazság által számunkra megnyitott nagyszerű szabadsággal, teljesen átadjuk magunkat Isten akaratának cselekvésére (Galata 5:13; 1Péter 2:16). És ezt nemcsak azért tesszük, mert jogos, hanem azért, mert ’teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel’ szeretjük Jehova Istent (Márk 12:29, 30). Természetesen ez megköveteli tőlünk, hogy Istennek átadott életet éljünk. Ez az életpálya nem teher számunkra, hanem képessé tesz arra, hogy jobban örvendjünk az életnek, mint bármikor azelőtt (Máté 11:28–30).

Szia!

A kereszt fogalma akkor Róma hatalmához kapcsolódott és legkegyetlenebb, legmegalázóbb halálnem eszköze volt. A legaljasabb gonosztevőknek kellett maguknak vinniük a keresztet a kivégzés színhelyére, és gyakran, amikor vállukra akarták helyezni, kétségbeesett erőfeszítéssel tiltakoztak, míg megtörték őket, és a kínzóeszközt rájuk kötözték.

Jézus azt parancsolta követőinek, hogy vegyék föl keresztjüket, és hordozzák Őutána. A tanítványok számára szavai azt jelentették - noha csak homályosan értették meg azokat - hogy alá kell vetniük magukat a legkeserűbb megaláztatásnak, akár mindhalálig Krisztus kedvéért. Szavai nem érzékeltethettek volna tökéletesebben alárendeltséget, amit vállalt értük, értünk.

Gondolj bele, hogy Jézus szemében a menny nem tűnt kívánatos helynek, ha eközben mi elveszünk. A mennyet megvetéssel, támadásokkal teli életre és szégyenteljes halálra cserélte föl. Ő, aki gazdag volt a mennyben a mérhetetlen kincsek között, szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk. A kereszthordozással azt az utat kell követnünk, melyen Ő járt.

Szeretni az embereket - akikért Krisztus meghalt, és akik akár a mi ellenségeink is lehetnek - az ÉN keresztre feszítését jelenti. Aki Isten gyermeke és Jézus Krisztus követője, az ettől kezdve "egy szemnek tekinti magát a világ megmentésére lebocsátott láncban." Egy Krisztussal az Ő kegyelmi tervében, és Vele jár, hogy megkeresse és megmentse, aki elveszett. A keresztény embernek mindig észben kell tartania, hogy ő Istennek szentelte magát, és jellemével Krisztust kell bemutatnia a világnak. Az önfeláldozásnak, szeretetnek, együttérzésnek, melyek Krisztus életében megnyilvánultak, újra meg kell jelenniük Krisztus követőjének, Isten munkásának az életében.

"Valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt". Az önzés halál. Selye János, a híres Amerikában élt XX. századi magyar gondolkodó is kiválóan megfogalmazta Életünk és a stressz című írásában, hogy mi történik például az emberi testben, ha annak valamely része egyszer csak az "önzés törvénye" szerint kezd működni: "Ki-kitörhet egy forradalom valamely részlegben, amely elfeledkezik a kollektív önzetlenségről. Ez az, amit ráknak nevezünk. És ebbe nemcsak az egész szervezet pusztul bele, hanem vele együtt a lázadó rész is saját törekvésének áldozatává válik." Majd hozzáteszi mindezekhez: "A racionális értelem korában szinte megörvendeztet, hogy az emberi magatartást nevelő vallási és bölcseleti tantételeknek tudományosan feltárható biológiai igazság az alapjuk."

A test egyetlen szerve sem maradhat életben, ha működését csak önmagára korlátozza. A szív, ha nem tudná életadó vérét továbbítani a kézbe és a fejbe, hamarosan elveszítené erejét. Az életadó vérhez hasonlóan járja át Krisztus szeretete az Ő titokzatos testének minden részét. Egymáshoz rendelt tagok vagyunk, és aki nem hajlandó másoknak juttatni, az elpusztul. "Mit használ az embernek, - mondta Jézus - ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?" (Mt 16: 26)

Üdv. Péter

Szia !

Ez konkrétan azt jelenti lemondunk a saját akaratunkról és azonosulunk Isten akaratával ez egy elhatározás döntés, hogy ezt fogjuk megtenni.

A szellemi harc egyik formája amikor is a szellemem harcba keveredik a hús testtel ekkor nem a hústest kívánságát hanem Isten akaratát ami a Bibliában van benne vagy Isten szellemének vezetése szerint cselekszünk.

A gyakorlatban úgy vázolhatnám fel ismerem Isten akaratát a Bibliából ez felülről jön (VERTIKÁLIS) az én akaratom pedig (HORIZONTÁLIS) ha a kettő összeütközésbe kerül akkor ez egy keresztet formáz a döntést pedig nekem kell meghozni.

Akik nem értik meg Isten akaratát azok írnak ehhez hasonlót,

nem azt írtam mindenről le kell mondani.

Nem azt kell érteni ez alatt, hogy aszkéta életmódot élünk mindenbe csak a rosszat látjuk ezért folyamatosan eldobunk magunktól mindent mert ez esztelenség lenne.

Hanem a bűnök cselekvésére gondoltam, a test akaratáról ami mindig Isten ellen akar tenni, vagy ha kísértésbe kerül az ember ilyen esetekben szerintem ez fontos és a győztes keresztény élet egyik része.

Grrrr! :D

Sok a "neminősítsem" válasz. Sajnálatos.

Már nincsenek normális hívők az oldalon, akik válaszolnának?!

A kereszt viselése mit NEM jelent:

- nem betegséget, sorscsapást, szegénység elviselését. Ez nem biblia, hanem vallásos téboly.

Mit jelent:

-Elsősorban azt, hogy Jézussal együtt megfeszíttettünk. A kereszten nem csak ő volt, hanem ami bűneinket vitte fel, vette magára. A régi természetünket, az Ádámtól örökölt bűnös természetet.

Az újjászületéskor-vízbemerítkezéskor tesszük meg azt a lépést, hogy Jézus halálába-eltemetkezésébe és feltámadásába merítkezünk bele.

Normális esetben természetesen, hiszen van olyan vallás, ahol ezt azért sem így teszik. :D

Szomorú!

Keresztre kell tehát adni minden embernek az ótermészetét, -megfeszítve/halálba/erőtlenségbe tartani, hiszen az újjászületés után sajnos nem szűnik meg. Néha elő akar törni, úgyhogy egy folyamatos harc, folyamatos/tudatos mindennapi küzdelem/döntés.

Úgy hiszem, ezt csak az istennelk történő, minennapi közösség által lehetséges.

Akik csak úgymond vallásosak, -gyakorlatilag nem élik meg a hitéletüket, mert nem különböznek a világi bűnösöktől életvitelileg, -ők ebből semmit nem értenek és nem éreznek.

Kedves #6,#8 válaszoló!

Én felpontoztalak téged, ne vedd támadásnak amit mondtam:)

Csak megjegyeztem, mert vannak ilyen emberek, akikről írtam. És tönkre teszik mások életét.