Ki írta Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát?

Mátéét biztos, hogy Máté írta

Lukácsét meg Lukács

Volt még a nazarénus evangélium is

(arameus nyelvű) Ezt Szt Jeromos említi egyik művében

Csatlakozom Sándorhoz.

Máté, Márk, Lukács, és János írta a róluk elnevezett evangéliumot személyesen.

Milyen forrás?

Jóllehet a Máténak tulajdonított Evangélium nem nevezi meg név szerint az írót, az első egyháztörténészek döntő bizonyságtétele alapján az író kilétét nem lehet kétségbe vonni. Talán egyetlen ókori könyvnek az íróját sem tudták pontosabban és egyértelműbben meghatározni, mint a Máté könyvének íróját. Hierapolisi Papiastól (az i. sz. második század eleje) napjainkig egy sor korai tanúnk van arra vonatkozólag, hogy Máté írta ezt az Evangéliumot, és hogy evangéliuma Isten Szavának hiteles része. M’Clintock és Strong Cyclopediája ezt mondja: „A Máté evangéliumából idéz Jusztin vértanú és a Diognétoszhoz írott levél szerzője (lásd Otto: Justin Martyr, második kötet), valamint Hegészipposz, Irenaeus, Tatianasz, Athenegoras, Teofilus, Kelemen, Tertullianus és Origenész. Nem pusztán a témából, hanem az idézések módjából, az elismert tekintélyre való csendes hivatkozásból és abból, hogy a kételyre a legcsekélyebb utalás sem történik: bizonyítottnak tartjuk, hogy a birtokunkban levő könyv nem ment át semmilyen hirtelen változáson.” Az a tény, hogy Máté apostol létezett s Isten szellemével rendelkezett, bizonyíték arra, hogy írása hiteles beszámoló.

A legrövidebb Evangélium összeállítását ennek a Márknak tulajdonítják. Márk Jézus apostolainak volt a munkatársa, és egyike azoknak, akik életüket a Jóhír szolgálatába állították. Azonban nem tartozott a 12 apostol közé, és nem volt Jézus közvetlen társa. Honnan ismerte akkor azokat a pontos részleteket, amelyek Jézus szolgálatáról szóló beszámolóját kezdetétől a végéig oly elevenné teszik? Papias, Irenaeus, Origenész és Tertullianus legrégibb hagyománya szerint minden bizonnyal Pétertől, akivel Márk szoros kapcsolatban állt. Vajon nem „fiam”-nak szólította-e Péter Márkot? (1Pét 5:13). Péter gyakorlatilag szemtanúja volt mindannak, amit Márk feljegyzett. Így Márk sok olyan dologról kaphatott pontos leírást Pétertől, amit más Evangéliumok nem említenek. Például Márk beszél azokról a „bérelt emberekről”, akik Zebedeusnál dolgoztak; a leprásról, aki Jézust „térden állva” kérlelte; a démontól megszállt emberről, aki „magát kövekkel hasogatta”; és hogy Jézus, miközben ’az Emberfia hatalommal és dicsőséggel való eljöveteléről’ jövendölt, az Olajfák hegyén ült, „a templommal szemben” (Márk 1:20, 40; 5:5; 13:3, 26).

Bár Lukács neve az elbeszélésben sehol sem fordul elő, a régi tekintélyek mind megegyeznek abban, hogy ő írta ezt az Evangéliumot. Az Evangéliumot Lukácsnak tulajdonítják a Muratori-töredékben (i. sz. körülbelül 170), és egyes második századbeli írók, mint például Irenaeus és Alexandriai Kelemen, elfogadták azt. A belső bizonyítékok is erősen Lukácsra utalnak. Pál a Kolossé 4:14-ben így említi: „Lukács, a szeretett orvos”, és tudományos igénnyel megírt műve olyan, amilyen egy nagy műveltségű embertől, például egy orvostól jogosan elvárható. Választékos stílusa és gazdag szókincse — amely gazdagabb, mint a másik három evangéliumíróé együttvéve — lehetővé tette, hogy fontos témájáról a leggondosabban és legösszefüggőbben írjon. A tékozló fiúról szóló beszámolóját egyesek a valaha megírt legszebb rövid elbeszélésnek tartják.

Lukács több mint háromszáz olyan orvosi kifejezést, illetve szót használ — megadva orvosi jelentésüket is —, amelyet a Keresztény Görög Iratok más írói így nem használnak (ha egyáltalán használják őket). Például amikor Lukács a lepráról beszél, nem mindig ugyanazt a kifejezést használja, amit a többiek. Számukra a lepra egyszerűen lepra. De az orvos számára a leprának különböző szakaszai figyelhetők meg. Például Lukács beszél egy ’emberről, aki tele volt leprával’. Lázárról azt írja, hogy „tele volt fekélyekkel”. Egyetlen más evangéliumíró sem mondja azt, hogy Péter anyósának „magas láza” volt (5:15; 16:20; 4:38). Jóllehet a másik három evangéliumíró beszél arról, hogy Péter levágta a főpap rabszolgájának a fülét, de csak Lukács említi, hogy Jézus meggyógyította őt (22:51). Orvosra vall az arról a nőről szóló leírás is, akit „tizennyolc éve a betegség szelleme tartott hatalmában, s aki annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni”. És ki más, ha nem „Lukács, a szeretett orvos” az, aki olyan részletességgel feljegyzi az elsősegélynyújtást, amelyben a szamaritánus részesített egy embert, akinek „bekötözte sebeit, s olajat és bort öntött azokra” (13:11; 10:34).

A II. század elején élő keresztények elismerték, hogy János ennek az Evangéliumnak az írója, és írásait az ihletett Írások kánonja vitathatatlan részének tekintették. Alexandriai Kelemen, Irenaeus, Tertullianus és Origenész, a II. század végén és a III. század elején élő emberek mindegyike tanúskodik János írói volta mellett. Ezenkívül sok belső bizonyíték is található magában a könyvben, amely arra utal, hogy János írta azt. Az író nem lehetett más, csak zsidó, aki alaposan ismerte a zsidók szokásait és országát (2:6; 4:5; 5:2; 10:22, 23). A beszámoló bizalmas hangneme arra mutat, hogy ő nemcsak apostol volt, hanem annak a háromfős belső körnek egyike is — Péter, Jakab és János —, akik Jézust elkísérték különleges alkalmakkor (Máté 17:1; Márk 5:37; 14:33). Ezek közül Jakab (Zebedeus fia) nem jöhet számításba, mivel őt I. Heródes Agrippa i. sz. 44 táján, jóval e könyv megírása előtt vértanúhalálra ítélte (Csel 12:2). Péter sem jöhet számításba, mivel a János 21:20–24-ig terjedő versek együtt említik őt az íróval.

A befejező versekben az íróra mint Jézus ’szeretett tanítványára’ történik utalás. Ilyen és hasonló kifejezések többször is előfordulnak a beszámolóban, noha János apostol neve soha sincs megemlítve. A szöveg idézi Jézust, aki azt mondta az íróról: „Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, míg eljövök, mit törődsz vele?” (Ján 21:20, 22). Ez a kijelentés azt sejteti, hogy az itt említett tanítvány túl fogja élni Pétert és a többi apostolt. Mindez találóan illik János apostolra. Érdekes, hogy János, miután a Jézus eljöveteléről szóló látomását a Jelenések könyvében megkapta, jövendölését ezekkel a figyelemre méltó szavakkal zárja: „Ámen, jöjj el, Uram Jézus” (Jel 22:20).