Mi van, ha saját időszemléletünkben mind halhatatlanok vagyunk? (talán ez a legmegfelelőbb kategória, bár ez inkább filozófia)

Az elmélet nem volna rohadt nagy hülyeség..vagyis igazából de. Van egy elképzelésed, ami nincs átgondolva.

Ha szenvedünk, rosszul érezzük magunkat, akkor nem azért telik lassan az idő, mert haldoklunk, vagy mert lelassult a világ, hanem azért, mert az ember ha akar valamit (jelen esetben a gyógyulást), akkor minél jobban akarjuk, annál lassabban jön el. Mert nem tudunk mással foglalkozni, állandóan csak arra koncentrálunk, nincs olyan tevékenységünk, amitől az idő pörögne.

Másik pedig, hogy halálunk előtt (természetes halál esetén) nem érzünk fájdalmat. Nem a fájdalomba halunk bele, hanem a halálba.

Oké, mi élők nem tudhatjuk, hogy halálunk előtt fáj-e valami...vagy mégis? Igen. Tudósok már rég kimutatták volna, ha halálunk előtt bármiféle sokk, fájdalom, stb. érne minket, mivel ezek kiolvashatók az agyból.

Szóval amit az elején mondtam: gondold át ezt még egyszer.

A valóságnak semmiköze nincs ahhoz, hogy mi mit érzünk.

Persze ha marhaságokat érzel, az kihatással lesz a viselkedésedre és a világképedre.

Amúgy amikor álmodsz, ennyi erővel akkor is leélhetnél egy teljes életet, ha úgy tetszik.

Halálakor nem mindenki szenved.

Érdekes gondolat. Szerintem lehet benne igazság, ez egyfajta szemlélet, lehetőség a sok közül.

Ez szerintem olyan, mint hogy a geocentrikus világkép tökéletes volt. Helyesen működött. Minden felírt egyenlet megfelelt a valóságnak. És mivel Newton megmondta, hogy nincs kitüntetett inerciarendszer, akár tarthatnánk elfogadottnak azt is. De aztán átváltottunk heliocentrikusra, és az arra felírt egyenletek szintén tökéletesen tükrözték a valóságot. Ma pedig már ezen is továbbléptünk.

Szóval ezt nevezhetjük egy elvnek, ami lehet, hogy helyes, és működik, de nem ezt használjuk.

"Ez szerintem olyan, mint hogy a geocentrikus világkép tökéletes volt. "

Hát nagyon nem volt az, ezért is bukott meg már az ókorban, amikor az emberek még kábé az "amit látok az létezik" elv alapján tudtak megfigyelni. És már ez is elég volt ahhoz, hogy sutba lökjék a geocentrikus világképet. A heliocentrikus világkép azért tartotta jobban magát, mert a második legközelebbi csillag is olyan irdatlan távolságra van, amelyet kifejezni képtelenek voltak az ókorban. Olyan iszonyatosan nagy aránybéli eltérés van a legközelebbi (Nap) és a második legközelebbi csillag (Szíriusz) tőlünk mért távolsága között, hogy még fantazmagóriaként sem vetődött fel az akkori emberekben, hogy a Nap is csak egy csillag lehet a sok közül. Galaxisokat pedig még látni sem láttak, azok felfedezéséig egészen a múlt előtti század közepéig kellett várni.

A fájdalom egy idegrendszeri jelenség, amit nem lehet értelmezni az idegrendszer nélkül, márpedig halálunk után az idegrendszerünk működése leáll, és megsemmisül.

Az idő viszonylagossága pedig a tudatunk illúziója. Lényegében attól függ, hogy a történésekből mennyit jegyzünk meg. Amikor valaki szenved, szinte minden pillanat bevésődik, mert erre koncentrálunk. Amikor jobban érezzük magunkat, akkor az eltelt időre kevésbé pontosan emlékezünk vissza, ezért úgy érezzük, mintha hiányoznának szakaszok, és így rövidebb idő telt volna el. Nem koncentrált az agyunk magára az idő telésére, hanem valami másra figyelt, és az idő telését közben figyelmen kívül hagyta, így a visszaemlékezésnél torzul az események feltételezett időtartama.

Ez tényleg kicsit elrugaszkodott, de legalább kicsit áttöröd a túlzott racionalitást magadban.

Ha még nem gondoltál bele, ezt ízlelgesd: Az idő nem létezik, csak az elmében. A múlt és a jövő a fejedben él, a jövő csak addig, ameddig jelenként el nem jön. Mindig most van, máshol nem létezel, és az emberiség nagyon nagy része a múltban és a jövőben él, a fejében. Ha alig van jelen az emberiség, ami valóban létező dolog, hol él az ember, ha ezt életnek lehet nevezni?

A múlt is egykor jelen volt, de ezután már csak a fejben létezik, mint pszichológiai idő.