Ha valaki pornófilmet néz, azt meg kell gyónnia?

Ha pornófilmet nézel, csak akkor gyónhatod meg ha bűnösnek érzed magad érte, nem így tenni szentségtörés!

2 gyónás között eltelhet akár 30 év is, az nem lényeges, a lényeges az, hogy _minden_áldozás_előtt_ kell gyónni.

Válaszoljon a Biblia. János 1.levél 3:4-8

Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség.

És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és ő benne nincsen bűn.

A ki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; a ki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt.

Fiacskáim! senki el ne hitessen bennetek: a ki az igazságot cselekszi, igaz az, a miként Ő is igaz:

A ki a bűnt cselekszi az ördögből van; mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik. Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.

Tehát különbség van a bűn cselekvése (állandó gyakorlása) és elkövetése között. Ha nem bántad meg hogy nézted, akkor hogyan tudnád meggyónni. Megbánni pedig csak akkor fogsz tudni valamit, ha megérted hogy amit csináltál az miért rossz.

természetesen meg kell

hisz vétkezni "gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással" is lehet

és nem kell feltétlen, hogy azért bánd meg, mert felismerted, hogy helytelen dolog, amit csinálsz (tökéletes bánat), elég annak elfogadása, hogy ez Isten által tiltott dolog

áldozni csak úgy lehet, ha minden halálos bűnt meggyónunk előtte

tehát nem feltétlen minden vétkünket, de a halálos bűnöket mindenképp

tehát ebből az is következik, h nem kell minden áldozás előtt gyónni

üdvös dolog, de nem szükséges

Jean Vanier: Férfinak és nőnek teremtette

(Jean Vanier a Bárka közösségek alapítója. Könyvében a szellemi fogyatékos emberekkel foglalkozik, de jó néhány meglátása a szexualitás kapcsán egyetemes.)

Hasonló az, amit az önkielégítéssel kapcsolatban szeretnék elmondani. Akár a testiség egyéb formáit, korunkban ezt is szívesen tekintik lényegtelennek: ,,Ugyan, nem fontos. Serdülőkorban normális jelenség. Elmúlik. Nem kell törődni vele.''

A serdülőkor alapvető jelentőségű, hiszen ez a szexuális érettség felé való növekedés ideje. Ez az érettség a mások iránti valódi elkötelezettségben nyilvánul meg, amely nem egyszerűen menekülés a belső szenvedések elől a külvilágba, hanem benső békéből, harmóniából, a benső egység és az igazság kereséséből fakad. Jézus mondta: ,,Boldogok a tisztaszívűek, ők meglátják Istent.'' Ez a tisztaság a szeretet minőségét jelenti, ugyanúgy, mint ahogyan ,,tiszta'' aranyról beszélünk. A szeretet, a szolgálat, az alázat, a türelem és a jóság tüze és izzása ez. Amilyen mértékben küzdenek tehát a serdülők a szeretetnek ezért a tisztaságáért, úgy haladhatnak az igazi érettség felé, és úgy válhatnak képessé arra, hogy világunk legmélyebb harcaiban is felelősséget vállaljanak.

Nemrég hallottam egy harmincéves nőről, akinek komoly nehézségei voltak az önkielégítéssel hétéves kora óta. Képtelen volt úrrá lenni ezen a hajlamán, és szörnyű bűntudatban élt. Valószínű, hogy hétéves fejjel komoly megrázkódtatáson ment keresztül, ami tudat alatt él benne tovább, és szörnyű szorongást okozott valaha. Ez elől menekült az önkielégítésbe, ami bizonyos enyhülést hozott benső feszültségére. Tudati szinten mára szokásává vált a szorongás megtapasztalásának összekapcsolása az önkielégítéssel.

Az önkielégítés veszélyes lehet, mert gyakran álomvilágba zár. Az ember érettsége azon mérhető le, hogyan képes szembenézni a valósággal és megbirkózni vele, hogyan képes igazán szeretni és szolgálni az embereket úgy, ahogyan vannak (s nem mint amilyennek látni szeretné vagy képzeli őket). Ha az önkielégítés fiatal korban kezdődik, félő, hogy a nemi aktus nem a másikkal átélt egység, az ajándékozás felé irányul, hanem a szubjektív örömszerzésre. Ráadásul, mivel magányos aktus, erősítheti a félelmet a másokkal való kapcsolatteremtéstől. Ördögi kör alakul ki: az önkielégítés súlyosbítja az elszigeteltséget és magányosságot, és így szorongást eredményez, amelyet azután az illető önkielégítéssel igyekszik csillapítani. A nevelés célja a szabadítás ebből a zsákutcából.

Tapasztalataim szerint az otthontalan emberekben gyakran fejlődnek ki olyan szexuális rendellenességek, amelyeket szinte lehetetlen legyőzni. Emlékszem, egyszer egy egyedülálló férfi mondta el, milyen szörnyű kényszert érez az önkielégítésre. Sokszor elhatározta, hogy abbahagyja, de annál zavartabb és feszültebb lett, minél többet küzdött ellene. Végül képtelen volt kitartani elhatározása mellett. Az önkielégítés a feszültség feloldásának eszközévé vált számára. Ördögi kör keletkezett. Ahogy elbeszélgettem vele, kiderült, hogy túlhajszolt életet élt, soha nem engedte el magát, nem szánt időt valódi pihenésre. Reggeltől estig hajtotta magát. A munkahelyén voltak barátai, de a szó igazi értelmében vett otthona nem volt, s olyan barátai sem, akik között feloldódhatott volna. Azt tanácsoltam neki, próbálkozzék harmonikusabb, emberibb életmóddal, amely kevesebb idegeskedéssel jár, és amely megengedi, hogy meghívja magához a barátait, leüljön velük enni, rájuk pazarolja az idejét. Ez talán enyhít majd valamit a szorongásán. Ha ugyanis elhanyagoljuk a szívünket, a szexuális ösztönök gyakran felszínre törnek, hogy emlékeztessenek: nem vagyunk testetlen lelkek. Ezzel nem akarom tagadni, hogy ennél az embernél az alapvető baj a túlhajszoltság gyökerénél megbúvó szorongás és bűntudat volt.

A múltban az önkielégítést mereven elítélték. Ennek eredménye félelem lett, mely bűntudatot szült és gátlásokhoz vezetett, sőt, önutálatot idézett elő, és a test megvetését. Ma az önkielégítés lebecsülése a gyakoribb, mondván, hagyni kell mindenkit azt csinálni, amit akar, s az ilyesmi kamaszkorban természetes. Számomra úgy tűnik, hogy az igazság a két felfogás, a merev elutasítás és az engedékenység között van. Nem szabad elítélni a maszturbáló fiatalokat. Olyan feszültségek élnek bennük, melyeket még nem képesek uralni vagy integrálni. Mégis kötelességünk segíteni őket, hogy leszokjanak. Az önkielégítés ugyanis önmagukba zárja őket, olyan álomvilágba, mely meggátolja, hogy valódi emberi kapcsolatokat létesítsenek.

Az öröm igencsak kétarcú valóság. Vannak veszélyes, halálos örömök, vannak olyanok, melyek függésbe hoznak, rossz szokásokat alakítanak ki (a kábítószerek például nemcsak a megszokásnak, de az ábrándos izgalmak világának is rabjává teszik élvezőiket, miközben megkezdik az agy károsítását is). Az ilyen örömök gátjai az igazi lelki fejlődésnek. Megakadályozzák, hogy az ember megismerje a valóságot, önmaga és a másik ember valódi igényeit, hogy szeressen másokat, hogy küzdjön a békéért és az igazságért. A gyönyör önmagáért való keresése mások felé bizonyos közömbösséggel jár, s ha a gyönyör keresése eluralkodik, teljesen elszakítja az embert a többiektől. Igazságtalan, hogy az erősebbek elnyomják, megnyomorítják a gyengéket, de igazságtalan az is, hogy emberek önmagukba, saját örömeik világába záródnak, és nem hajlandók másokkal osztozni és párbeszédet folytatni.

Az önző szexuális gyönyör keresése valóságos kábítószerré válhat, mely meggátolja, hogy a szív érzékennyé váljon mások igényeire, mások szenvedéseire. Önmagába zárhatja az embert, saját érzelmei és érzései közé, hogy egészen elszakadjon a valóságtól.

Az öröm így pusztítóvá válhat, mert elszigeteli az embert, és felerősíti szorongásait, melyek ismét újabb örömök és pótszerek keresésére indítják. Ördögi kör alakul ki. Megnő a kábítószer és az alkohol iránti igény, hiszen növekszik a szorongás és a belső fájdalom. Ez a folyamat, melyben nincs megállás, végül a halálhoz vezet: az embernek semmi nem elég, mindig többre vágyik. Ez a szorongásból fakadó függőség nem csupán lelki természetű: a szorongás megtestesül és biológiai függőséget kelt a testben, a vérben is.

A nevelés legfontosabb céljai közé tartozik, hogy segítsen különbséget tenni a tápláló, mások felé megnyitó örömök és a börtönbe záró örömök, a valódi beteljesülést hozó és a múló illúziót kínáló örömök között. A nevelés több, mint egyszerű tiltás a hamis örömöktől. Inkább segítenie kell annak felismerésében, hogy miért hazug örömök ezek, vagy legalább azt, hogy mások sokkal mélyebb boldogságot hoznak, s ezzel együtt biztonságérzetet, békességet és önbizalmat nyújtanak. Nevelési szempontból az jelent nehézséget, hogy tudnunk kell, mikor engedhetjük, hogy valaki saját tapasztalata által fedezze fel bizonyos örömök illuzórikus és romboló voltát, s mikor jobb egyszerűen tiltani -- annak reményében, hogy elkerülhetjük a rossz szokások kialakulását, de egyúttal vállalva, hogy frusztrációt és haragot ébreszthetünk, mely tovább erősítheti a vágyat. Annyira különbözik egyik helyzet a másiktól, hogy lehetetlen szabályokat alkotni. A legfontosabb, hogy megpróbáljuk felismerni, milyen hozzáállás teszi lehetővé a legnagyobb növekedést.

C. S. Lewis: Keresztény vagyok!

Senki sem tudja, mennyire rossz, amíg igen keményen meg nem próbálja, hogy jó legyen. Gyakran halljuk azt az ostoba elképzelést, hogy a jó emberek nem tudják, mit jelent a kísértés. Ez nyilvánvaló hazugság. Csak azok tudják igazán, mit jelent, milyen erôs a kísértés, akik megpróbáltak neki ellenállni. Végül is a német hadsereg erejét is úgy állapítottuk meg, hogy harcoltunk ellene, s nem azzal, hogy megadtuk magunkat. A szél erejét is akkor tapasztalhatjuk ki, ha szembemegyünk vele, nem azzal, hogy lefekszünk. Aki öt perc múltán enged a kísértésnek, egyszerűen nem tudja, milyen lenne egy órával késôbb. Ezért tudnak bizonyos értelemben a rossz emberek oly keveset magáról a rosszról. Nyugodt életet éltek azáltal, hogy mindig engedtek. Sosem ismerjük meg a bennünk lévô rossz impulzus erejét, ha nem tanuljuk meg, nem próbáljuk meg leküzdeni; s mivel Krisztus volt az egyetlen ember, aki sohasem engedett a kísértésnek, Ô egyúttal az az ember is, aki teljes mértékben tudja, mit jelent a kísértés, Ô az egyetlen tökéletes realista e téren.