"a Jézusba vetett hit reményt ad", ez igaz. De elég-e önmagában ez a hit a megmentéshez?

= Megigazulás és üdvösség =

Egyedül a hit üdvözít, vagy a szeretetben munkálkodó hit (a hit és a tettek)?

*Róm 1,17 – Az igaz a hitből él.

1Kor 13,2 – A hit szeretet nélkül semmit sem ér.

Gal 5,6 – „nem ér semmit… csak a hit, amely a szeretet által munkálkodik.”.

Jak 2,24 – „az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában.”

Jak 2,26 – „a hit halott tettek nélkül.”

2Jn 6 – „A szeretet az, ha az ő parancsai szerint járunk.”

Jn 14,15 – „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat!”

Mt 19,17 – „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat.”

Mk 10,17.19-21 – „Mit tegyek, hogy elérjem az örök életet?” – „Tartsd meg a parancsolatokat.”

Jn 3,36 – Aki nem engedelmeskedik, az nem üdvözül.

1Jn 2,3-5 – „Aki azt mondja: „ismerem őt”, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság.”

Róm 2,13 – Nem a törvény hallgatói, hanem a törvény megtartói nyernek megigazulást.

Jócselekedetek

Mt 7,21 – Csak az fog a mennyek országába bejutni, aki megteszi az Atya akaratát.

Mt 16,27; Jel 20,12; 2Kor 5,10; Róm 2,2-8; 1Pét 1,17 – Tetteink alapján ítéltetünk meg.

Kol 3,23-25 – Mindenki „azt kapja vissza, amit tett, mert nincsen személyválogatás.”

Jak 2,14-26 – „A hit tettek nélkül halott”

Mt 25,31-46 – Az üdvözültek azok, akik a szegényeken, elesetteken segítenek.

Mt 25,40 – Ha visszautasítjuk testvéreinket, Jézust utasítjuk vissza.

Róm 2,2-10 – „dicsőség, tisztelet és békesség vár mindenkire, aki jót tesz.”

*Ef 2,8-9 – Kegyelemből üdvözülünk, nem tettek által. (Ezt a Katolikus Egyház is dogmaként vallja.)

Zsid 4,15-16 – Isten megadja a kegyelmet az alkalmas időben, hogy segítségre legyen döntéseinkben.

Róm 1,5 – Jézus megadja a kegyelmet, hogy a hit engedelmességére rávegyen minket.

1Kor 10,13 – Nincs erőnk feletti kísértés, a kegyelem megmutatja a kivezető utat.

1Kor 12,3 – Nem mondhatjuk azt, hogy „Jézus az Úr”, csakis a kegyelem által.

Fil 4,13 – Mindenre képesek lehetünk Krisztussal (a cselekedetek a kegyelem cselekedetei, s nem a miénk)

Üdvözültél?

(A katolikus válasz: Megváltott vagyok; üdvözülök; és reménykedem abban, hogy üdvözülni fogok.

Múltbeli esemény:

Róm 8,24 – A megváltásunk még reménybeli.

Ef 2,5.8 – Kegyelemből megkaptuk a megváltást.

2Tim 1,9 – Ő megváltott és meghívott bennünket kegyelme által.

Tit 3,5-7 – Megváltott minket az újjászületés és megújulás fürdőjében.

Jelenben zajló esemény:

1Kor 1,18 – Mi, akik üdvözülünk.

2Kor 2,15 – Az apostolok Krisztus jó illatai az Istenért azok közt, akik üdvözülnek, és azok közt is, akik elvesznek.

Fil 2,12 – „munkáljátok üdvösségeteket félelemmel és rettegéssel”

1Pét 1,9 – „ujjonghattok… mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.”

Jövőbeli esemény:

Mt 10,22 - Aki mindvégig kitart, az üdvözül.

Mt 24,13 - Aki mindvégig kitart, az üdvözül.

Fil 2,12 – „Az a hitünk, hogy Urunk Jézus kegyelméből üdvözülünk”

Róm 13,11 – „üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívők lettünk.”

1Kor 3,15 – Üdvözülni fog, „de csak mintegy tűz által.”

1Kor 5,5 – „adjuk át az ilyet a sátánnak testének romlására, hogy lelke üdvözüljön az Úr napján.”

Fil 3,11-14 – Szent Pál azt írja, hogy ő még nem ért célt, de fut utána.

Tit 3,7 – A megigazulással az örök élet reménybeli örököseivé váltunk.

Zsid 9,28 – Krisztus azért jön el másodszor, hogy üdvözítsen.

A megigazultság elvesztése

Mt 7,21 – „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram!”

Mt 24,13 - Aki mindvégig kitart, az üdvözül.

Róm 11,20-22 – Vigyázzunk, mert, ha nem maradunk meg a jóban, minket is lenyesnek.

1Kor 9,25-27 – Szent Pál megzabolázta és rabságba vetette testét, attól tartva, hogy míg másokat tanít, maga méltatlanná ne váljon az üdvösségre.

1Kor 4,2-5 – Pál nem állítja magáról, hogy üdvözülni fog.

1Kor 10,12 – „Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék.”

Fil 2,12 – „munkáljátok üdvösségeteket félelemmel és rettegéssel”

Gal 5,4 – Ha elszakadunk Krisztustól, elveszítjük kegyelmét.

2Tim 2,11-13 – Ha megtagadjuk Krisztust, ő is megtagad minket.

Zsid 6,4-9 – A megigazultak, akik megkapták a Szentlelket, részesültek a világosságban, megízlelté az égi ajándékot, újból elpártolhatnak. Ezért munkálni kell az üdvösséget.

Zsid 10,26 – Ha szándékosan vétkezünk az igazság felismerése után, ítélet vár ránk.

2Pét 2,17-21 – Akik megmenekültek az Úr megismerése útján, és megismerték a szent parancsolatokat, ha hűtlenné válnak rosszabb állapotba kerülnek, mintha megmaradtak volna előző állapotukban.

2Jn 8-9 – „Vigyázzatok magatokra, nehogy elveszítsétek, amit már megszereztetek”

= A „váltságdíj" - segítség az önsegélyezéshez =

Hit és cselekedetek

Tanításaik alapján világos, hogy Jehova Tanúinak Jézus Krisztusa nem érhette el az ember teljes megváltását. Az Őrtorony Társulat nézete szerint nem az volt az első és igazi feladata, hogy meghaljon bűneink bocsánatáért, hanem hogy megvédje Jehova nevét, igazolja szuverenitását és felállítsa királyságát.

Jézus - az Őrtorony Társulat mindenesetre itt szeretne Róma 5,12-21-hez kapcsolódni - második Ádámnak számít. Az első Ádám tökéletes emberként (a már leírt „relatív tökéletesség" értelmében) lett megteremtve, de Lucifer sugalmazásának engedve elveszítette ezt az első tökéletességet. Krisztus pedig mint második Ádám lépett fel, aki nem adta meg magát Lucifer sugallatára. Testét és teljes emberi életét váltságáldozatként, váltságdíjként Jehovának adta, hogy kiengesztelje Ádám bűnét, amely öröklés által az egész emberi nemre átterjedt. Jézus, az emberré lett Mihály arkangyal tehát a tökéletes második Ádámnak számít, aki bűntelen maradt. Az ő váltságáldozata következtében minden ember, aki azt igénybe veszi, lehetőséget kap, hogy éppígy tökéletességre emelkedjen.

Krisztus váltságáldozata azonban szerintük nem elegendő. Ő csak Ádám törvényszegését egyenlítette ki. Az embernek viszont a saját hibáit és bűneit - még ha e váltságdíj igénybevételével is - a saját teljesítményével kell kiegyenlítenie. A megváltás tehát nem egyedül Krisztus által, hanem hit és cselekedetek által történik. Ezekhez a cselekedetekhez számít: Jehova királyságának hirdetése, a Jehova rendelkezései szerinti élet és a Teokratikus Társaságnak való alávetés. Aki életében nem végezte (el) ezeket a cselekedeteket, és nem fogadta el Krisztus váltságdíját, az újjáteremtése után esetleg kap még egy (utolsó) lehetőséget, hogy alkalmassá legyen.

A bűnök jóvátétele vagy túláradó kegyelem?

Bibliai-teológiai szempontból hogyan ítélhető meg az üdvösségnek és a megváltásnak ez a tanítása? A szinergizmus tipikus példájáról van szó: Isten megteszi a maga részét, az ember is a magáét, és a két rész együtt eredményezi a megváltást. Ez a nézet azonban feloldhatatlan ellentmondásban van a bűnösnek egyedül kegyelemből történő megmentéséről

szóló evangéliummal.

Jézus Krisztus mindent megtett megváltásunkért a golgotái kereszten: „Elvégeztetett" (Jn 19,30). Az ő vére „megtisztít minket minden bűntől". Ő „az engesztelés a mi bűneinkért, de nem csak a mieinkért, hanem az egész világ bűnéért is" (1Jn 1,7; 2,2). Ő „egyszer s mindenkorra bement a szentélybe, és örök váltságot szerzett". „Egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt." ügyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért." ügyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket (Zsid 9,12.26; 10,12.14).

„Mert nincs különbség: mindenki vetkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által... Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül" (Róm 3,22kk.28). „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék" (Ef 2,8k).

A keresztyénséghez bizonyosan hozzátartoznak a cselekedetek is, de mindig csak következményként, és sohasem feltételként. Az Őrtorony Társulatnak az üdvösség feltételeként kell követelnie a cselekedeteket, mert nem ismeri a valódi Krisztust, aki igazi, tökéletes bűnbocsánatot és megváltást hozott. A Biblia azonban az igazi Krisztust hirdeti nekünk, aki valóságos Isten és valóságos ember, aki nemcsak „elégtételt" szerez Ádám vétkéért, hanem sokkal többet. Nem csupán Ádám bűnéért (és következményeiért), hanem az egész világ bűnéért halt meg: múlt-, jelen- és jövőbeli bűnökért. És mindenkinek megbocsát, aki bűnbánattal és hittel megy hozzá. Ezt az áldozatot, amely végtelenül nagyobb Ádám vétkénél, csak azért hozhatta meg, mert nem csak valóságos ember, hanem öröktől fogva valóságos Isten is.

Bár Róma 5,12-21 Krisztust mint második Ádámot szembeállítja az első Ádámmal, hangsúlyozza, hogy a kettő nincs azonos szinten: „De nem igaz az, hogy amilyen a vétek, olyan a kegyelmi ajándék is. Mert ha annak az egynek a vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és ajándéka még bőségesebben kiáradt az egy ember, a Jézus Krisztus kegyelme által sokakra" (15. v.). Bűn és kegyelem nem úgy viszonyul egymáshoz mint a mérleg két, egyforma súllyal terhelt serpenyője; éppen ebben az összefüggésben nem az ószövetségi talio-elv (szemet szemért... - a kiadó), hanem Isten kegyelmének „nagyszerű és óriási túlsúlya" (de Boor 1979,137. o.) érvényesül.

Isten emberré lett Jézus Krisztusban, mert csak így tudott helyettesítőén értünk, emberekért meghalni, bűneinket kiengesztelni és Istentől való eltávolodásunkat legyőzni (vö. Zsid 2,17; 4,15; Mt 27,46). Megváltani pedig csak azért tudott, mert Isten is, és rendelkezik a megváltáshoz szükséges hatalommal. „Csak Isten tudott olyan végtelenül értékes áldozatot hozni, hogy kiegyenlítse az örök pokol büntetését, amely pedig az isteni igazság jogos igénye szerint járna" (McDowell/Larson 1985,76. o.).

1. kérdés: Nem.

2. kérdés: Egyik sem.

= A megváltás =

Az Őrtorony szerint:

Krisztus "önmagát >megfelelő< váltságul adta mindenkiért" (ÚVF 1Tim 2:6), azaz amit Ádám a bukáskor elvesztett (tökéletes örök élet a paradicsomban), azt Krisztus mint a tökéletes Ádám megfelelője ("utolsó Ádám", 1Kor 15:45) visszaszerezte. Gyakorlatilag csak az "részesül megmentésben", aki Krisztus váltságában "hitet gyakorol", és a szervezet hű tagja is marad. Egy Tanú sem mondhatja: "meg vagyok mentve", csak azt, hogy "egyelőre".

Igazság:

1Tim 2:6 az eredetiben nincs ott az ÚVF beszúrása: "megfelelő" (azaz azonos értékű a Társulat számára). Jézus az ádámi tökéletes állapot visszaszerzésénél többet ad a Benne hívőnek (Róm 5:15-16). Aki hisz, azt Isten igaznak nyilvánítja (Róm 3:22-26), a gyermekévé fogadja (Jn 1:12-13, Gal 3:26, 4:6, Róm 8:15-16), Istentől született (1Jn 5:1 vö. Jn 3:1-8), megkapta a Lelket (Jn 7:37-39, 1Kor 12:13-14), Vele elpecsételtetett, felkenetett (Ef 1:13, 2Kor 1:21-22), Isten benne lakik (Jn 14:17, Ef 3:17, 2Jn 9). Mindez Isten munkája (Fil 1:6), aki Benne bízik, nem vész el (Jn 3:16,10:28-30, 1Pt 1:3-9, Júd 24).

= A megváltás =

Az Isten-ember azért jött a földre, hogy Ádám tettét következményeivel együtt ismét jóvá tegye. Miként Ádám engedetlenségével megtagadta a teljes odaadást Isten iránt és vonakodott magát alávetni az Ô akaratának, éppúgy Krisztusnak tökéletes engedelmességgel kellett magát odaadnia Istennek, áldozatul kellett magát hoznia és így az egész emberiség helyetteseként Isten haragját kiengesztelnie.

Krisztus egész élete ennek jegyében folyt le. ,,Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem''. Az engedelmesség mennyei Atyja iránt volt az a láthatatlan étel, amelyrôl az Üdvözítô tanítványainak szólott (Jn 4,32). De Krisztus életének ez az értelme abban a tettében teljesedett ki, amely mindenki szemében és Isten örök rendelkezése szerint az Ô engedelmességét volt hivatva kimutatni: önmaga föláldozásában a kereszten. Áldozatot bemutatni annyit jelent, mint Istennek valami látható dolgot fölajánlani, hogy azzal Ôt legfôbb Urunkként tiszteljük és imádjuk. Az áldozatnak tehát mindig valami külsô cselekedetnek kell lennie, amely Isten föltétlen fensôbbségének bensô elismerését világosan és érthetôen kifejezi. A fájdalomjelleg, melyet az áldozat gondolatától el nem választhatunk, a bűn következménye; így az áldozat egyúttal bűnt-kiengesztelô jellegű is lesz. Az az áldozat pedig, melyet Isten a tôle kiválasztott fôpaptól vár és öröktôl fogva az emberiség megváltására rendelt, ennek a fôpapnak önfeláldozása saját életének odaadásával a kereszten. Ez tehát minden áldozatnak eredeti mintaképe; szerinte kell minden más áldozatot megítélnünk. Krisztus tehát az áldozatot bemutató pap és áldozat egyszersmind.

A keresztáldozat a legkiválóbb istentiszteleti cselekmény. Elmondhatjuk, hogy benne a világ betölti rendeltetését, amennyiben Krisztus által a legnagyobb fokban tiszteli Istent. Errôl Szent Pál részletesen beszél a zsidókhoz írt levél 9. és 10. fejezetében. Elôször is azokról az ószövetségi áldozatokról beszél, amelyeket az ószövetségi szentélyben mutattak be. Leírja a frigysátort, illetôleg a templomot. Abban legelôször is ott volt a ,,szentély''. ,,Amelyben valának a szövétnek és az asztal és a kenyerek kitétele. A második kárpit mögött pedig az a sátor, mely a szentek szentjének neveztetik, amelyben arany tömjénezô vala és a szövetség szekrénye, mindenfelôl arannyal borítva; ebben a mannát tartalmazó aranyveder és Áronnak kivirágzott vesszeje, és a szövetség táblái...; melyekrôl most nem szükséges egyenkint beszélni. Ezek pedig így lévén elrendezve, az elsô sátorba ugyan mindenkor beléptek a papok, hogy elvégezzék az áldozatok szolgálatát; a másodikba azonban esztendônkint egyszer (a kiengesztelés nagy napján) egyedül a fôpap, nem vér nélkül, melyet bemutat önmagának és a népnek tévedéseiért''. Szent Pál ebben annak jelét látja, hogy az igazi szentek szentje, azaz a menny, mindaddig zárva van, amíg az ószövetség (a szentély) fönnáll. Az ószövetségi áldozatok ugyanis magukban véve nem tisztíthatták meg a lelkiismeretet, a valóságban nem tudták megadni a megigazulást, csak jelképei, árnyképei voltak annak, aminek Krisztusban kellett beteljesednie. Ezért kellett minduntalan megismételni ôket; egy sem volt elegendô. Ezekkel a tökéletlen áldozatokkal szemben ott van immár Krisztus áldozata. Az igazi szentek szentjébe lépett be, melyet nem emberi kezek alkottak, az égbe, egyszersmindenkorra, mégpedig ,,nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által örök váltságot szerezve''. Krisztusnak, Isten megtestesült Fiának, vére igazi kiengesztelést és bensô megszentelôdést tud létrehozni. Ezért nem kell az Ô áldozatát megismételni. Egyszersmindenkorra bemutatta azt s ezzel megnyitotta a mennyet. ,,Ezért új szövetségnek a közvetítôje ô''. Krisztus halálával érvénybe lépett az Újszövetség. Krisztus nem volt kénytelen újra meg újra föláldoznia önmagát, ,,miként a fôpap évrôl-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie...; így pedig egyszer jelent meg az idôk teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt'' (Zsid 9,1-28; vö. 10,1-18).

Krisztus tehát saját vére árán váltott ki bennünket az ördög hatalmából, helyettünk magára vette a mi bűneinkért járó büntetést és méltó elégtételt szolgáltatott érettünk. Ezt csak Ô tehette meg, miként canterbury-i Szent Anzelm (+ 1109) kifejti, csak ember tehetett eleget az ember bűnéért, csak Isten tehette ismét jóvá Isten megbántását.

A katolikus tanítás szerint Krisztus minden emberért meghalt, azokért is, akik az Ószövetség korában éltek. Az Ószövetség igazainak mindaddig közbülsô állapotban (,,a pokol tornácá''-ban) kellett maradniok, amíg a Megváltó vérét ki nem ontotta. A megváltás gyümölcseinek alkalmazása az Ószövetség igazaira azzal a titokzatos eseménnyel történt meg, melyet Krisztus poklokra (pokol tornácára) szállásának nevezünk. Szent Péter említi ezt, midôn azt mondja, hogy Krisztus lelke odament és prédikált a börtönben levô lelkeknek, akik egykor Noé napjaiban hitetlenek voltak (1Pt 3,19 sk.). Krisztus ,,engesztelés a mi bűneinkért és pedig nemcsak a mieinkért, hanem az egész világéiért is'' (1Jn 2,2). Mindazt a tanítást, mely Krisztus kereszthalálának hatóerejét csak az emberek meghatározott csoportjára próbálta korlátozni (így pl. Kálvinnak vagy pedig Janseniusnak [+ 1638] a tana, amely szerint Krisztus csak azokért halt volna meg, akik az üdvösségre ,,predestinálva'', azaz elôrerendelve vannak), az Egyház mint tévedést elvetette. Az Egyház mindig hangoztatta a megváltás általánosságát s ezzel együtt Isten üdvözítô akaratának általánosságát is: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. E cél valóságos elérése természetesen függ az ember beleegyezésétôl, aki ezt meg is tagadhatja. A Krisztustól végbevitt megváltás teljesen tökéletes, sôt túláradó. Krisztus bôségesen jóvá tette azt, amit Ádám elveszített. Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levél 5. fejezetében kifejtett tanítása szerint az az ajándék, melyet Krisztus által nyertünk, messze fölülmúlja azt a veszteséget, melyet Ádám okozott nekünk. Ezért énekli az Egyház minden évben nagyszombaton a húsvéti gyertya szentelésekor: ,,Ó szerencsés vétek, mely ily nagy és ekkora fölségű Megváltót érdemelt!'' Csak azért engedhette meg Isten az eredeti bűnt, mivel tudta, mily magasztos dolgot akar Krisztusban végbevinni.