Melyiket választanád?

Az örök élet nem lehet boldog, mindenki rá tud unni.

Én a küzdelmes, célokkal teli és rövid életet választanám.

Örök életre még senki sem unt rá, mivel egy ember sem élt még örökké. Másrészt meg nem nagyon tudok olyan embert, aki unná az életét, abban az esetben ha boldog. Nem nagyon akar meghalni egy boldog ember se.

Kérdésre válaszolva az elsőt, attól hogy örökké élek még lehetnek céljaim, csak mindig újak. :)

Örök élet és végtelen boldogság, de csak akkor, ha mindenki rendelkezik vele.:D

Szerintem nem tudsz beleunni, hiszen ahogy a #2-es is mondta, mindig lehetnek új céljaid, és mindig alkothatsz valami újat.

Az örök életet. =P Nem vagyok nagy művész, de a halálra akkor gondolok leginkább (igaz, csak futólag), amikor egy munkát félbehagyok. Mindig attól tartok, hogy töredékes lesz az "életművem" - ami persze nincs is igazán, de hát na. Emellett azt is meg kellett tapasztalnom, hogy az idő végessége, rám legalábbis, nincs ösztönző hatással. A határidők éppen csak arra szoktak jók lenni, hogy bele se kezdek egy eltervezett valamibe. Ellenben, ha jó a kedvem, akkor szépen dolgozok.

A szenvedés sokat segíthet a jellem fejlődésében, de a "végtelen boldogság" mellett érezhetném leginkább önmagamnak önmagamat. (Pl. az éhezés - előrehaladottam "stádiumban" - többnyire nem hozzáad az ember jelleméhez, hanem "elállatiasítja" magát a személyt. Hosszú távon persze lehet pozitív hatása is, mint bármilyen tapasztalatnak.) Mit tudom én...? Szerintem mindkettő létformára szükség lenne ahhoz, hogy az ember "kiteljesedhessen".

Az örök élet előbb utóbb olyan lesz, mint bezárva lenni egy kis szobába. A végtelen boldogság pedig számomra értelmezhetetlen. Eleve relatív, hogy mikor kit gondoltak boldognak. Elég csak Hérodotosznál Kroiszosz és Szolón történetére gondolni:

"Miért ítéled Telloszt a legboldogabbnak?" S ő szólt: "Részint azért, mert Tellosznak, míg hazája is virágzott, szép, derék fiai voltak, s megérte, amint mindegyiküknek gyermekei születtek és mind életben is maradtak, részint pedig azért, mert olyan élet után, amelyet nálunk jónak ítélnek, a legdicsőségesebb halálban volt része: mikor ugyanis az athéniak és szomszédaik között Eleusziszban háború tört ki, ő maga is harcolt, megszalasztotta az ellenséget, és a legszebb halállal halt meg. Az athéniak pedig közköltségen temették el azon a helyen, ahol elesett, s nagy tiszteletben tartották."

"Az örök élet előbb utóbb olyan lesz, mint bezárva lenni egy kis szobába."

Talán igazad lehet, de nem hiszem. Én még olyat nem hallottam, hogy valaki azt mondaná: "Na, én eleget éltem, most kedvem van meghalni." Ellenkezőleg... Pl. Dosztojevszkij elég hitelesen ír a dologról, mivel őt élete teljében éppen kivégezték volna, mikor visszavonták a halálos ítéletet. De, ha csak nem mentálisan beteg (pl. depressziós) valaki, akkor lényegében szinte bármit megadna az életéért - sokan még aljasságot is képesek elkövetni néhány további megélhető évért. Nem tudom, ezek után elképzelhető-e, hogy elérkezik a pillanat, amikor valaki azt mondja: "Na, meguntam az életet." Mert hogy én azt sem tudom megunni, ha egész nap ülök az erdőben, vagy akár a kertben és mellettem pihenget a kutyám. Vagy néha órákon keresztül figyelem az esőt, csak akkor inkább a macska szokott az ölemben aludni. Élni (és szeretni?) szerintem önmagában is elég "izgalmas" dolog. Esetleg csak az állandó robotolást és kudarcokat lehet megunni... =)

Az örök élet azt jelenti, hogy mindent megcsinálsz megszámlálhatatlan alkalommal újra, újra és újra.

Ugyanazokat a helyeket, embereket nézed mindig. Ráadásul olyan mintha egy pszichiátriai osztályon lennél, ahol mindenki agyon van gyógyszerezve, mindenki mosolyog, mindenki boldog, csak ülnek egy helyben. Érdekes lenne a légkör. Nem lennének csibészségek, füllentések, veszélyhelyzetek, száguldozás és ami a legfontosabb, szabad akarat.

Nem tudom, hogy ez hogy függ össze a boldogsággal.