Miért él még ma is sokakban az a tévhit, hogy a középkori Magyar Királyság egy másodrangú, szürke középhatalom volt?

"1308-ban egy francia domonkos barát járta be Kelet-Európát, a látottakról készült útleírása szerint 'Magyarország királysága földje terjedelmének mértékében a világ legnagyobb országainak egyike; általában pedig azt mondják, hogy hosszában negyvennapi járóföld és szélességében ugyanennyi. Földje legeltetésre alkalmas és rendkívül gazdag kenyérben, borban, húsféleségekben, aranyban és ezüstben, a halak bősége pedig meghaladja csaknem az összes országot, kivéve Norvégiát, ahol kenyér gyanánt vagy kenyér helyett is halat esznek. Földje általában sík, apró dombok tarkítják, helyenként pedig igen magasak hegyei. Az erdélyi részeken hatalmas sóhegyek vannak, és ezekből a hegyekből mit követ, úgy fejtik a sót, és szállítják szerte az egész országba és valamennyi környező országba.'

Leírása megfelelt a valóságnak: a Kárpátok koszorúzta ország (amelyhez délről a melléktartományok: Szlavónia, Horvátország, Dalmácia csatlakoztak) területe a legnagyobbak közé tartozott a 14. századi Európában, egy gyalogosan utazó szerzetes számára pedig mind az országot széltében átszelő Pozsony-Brassó, mind az észak-déli irányú Bártfa-Zágráb közti útvonal megtétele körülbelül negyven napot igényelt.

A gazdag ország számos kincse az I. Károly uralkodásának második felére biztonságossá váló utakon egyre több külföldi, elsősorban német és olasz kereskedőt vonzott. Érdeklődésüket különösen a magyar nemesfémek keltették fel, ugyanis Európa évi ezüsttermésének negyedét, aranytermésének csaknem az egészét Magyarországon hozták felszínre. [megj.: a magyar aranybányászat az európai összaranytermelésnek 80%-át adta.] Az évi 10 ezer kilogrammnyi ezüstmennyiség nagy része a Garam-vidék és a gömör-szepesi érchegység bányáiból származott, a magyarországi aranybányászat 1000 kg éves hozama elsősorban az 1328-ban alapított Körmöcbányán került a felszínre, de több kisebb jelentőségű bánya mellett a Szepességtől Erdélyig számos folyó fövenyéből is nyertek aranyat. Több helyen bányásztak rezet és vasat is, ezek mennyisége és értéke azonban messze elmaradt mind a nemesércek, mind a só mögött. A királyi sómonopólium következtében az uralkodói jövedelmek jelentős része származott sóeladásból. Az erdélyi sóbányák (a legnagyobbak: Dés, Torda, Vízakna) egy része már a honfoglalást megelőzően is működött, a máramarosi sókitermelés a 14. század elején bontakozott ki. A kifejtett kősót kockákra vágva, elsősorban vízi úton szállították az ország belsejébe, a belföldi kereslet kielégítése mellett szerény mennyiséget vittek ki Szerbiába, valamint a határ menti osztrák területekre.

A magyar mezőgazdaság termékei már jóval kisebb mértékben kerültek külföldre, elsődleges szerepük a belső piac ellátásában volt. A belföldi forgalom legkeresettebb árucikkének a bor számított. A korszakban a legjobbnak a szerémségi bort tartották, ismertek voltak még a Pozsony, Sopron környéki, valamint a Balaton-vidéki borok, a később jelentőssé váló hegyaljai szőlőművelés viszont még csak ekkortájt vette kezdetét. [megj.: az 1562-ben a tridenti zsinaton egy ebéd alkalmával tállyai borral megkínált IV. Pius pápa elragadtatásában így kiáltott fel: "..patrem sanctum talia vina decent!" (lefordíthatatlan kettős jelentésű szójáték: A pápához ilyen borok illenek - A pápához tállyai borok illenek)] Az állattartás jelentősége Magyarországon mindig is meghaladta az európai átlagot, különösen nagy volt az állatállomány a városok közelében fekvő falvakban. Legkeresettebb az épp ekkortájt tenyészteni kezdett nagy testű szarvasmarha volt, amelyet a század végétől egyre nagyobb számban hajtottak a délnémet városok piacaira is. [megj: A német városokban törvény mondta ki, hogy amikor megérkeznek a magyar gulyák a piacra, akkor a mészárszékekben máshonnan származó húst kimérni tilos, nehogy rossz minőségű kerüljön a kiváló minőségű, és éppen ezért drága szürkemarha-hús közé.] Jóval kisebb távolságra szállították a lakosság mindennapi ellátásához nélkülözhetetlen kenyérgabonát, az országban ugyanis szinte mindenütt termelték, a hegyvidéki erdősségektől frissen elhódított irtásföldeken is. A gabonatermelés hozama - elsősorban a fejlettebb dunántúli területeken - a 14. század elején elérte az elvetett mag három-négyszeresét, azaz maradt felesleg.

A tejjel-mézzel folyó Kánaán érzetét keltették a külföldi utazóban a vadban gazdag erdők, a jóízű halakban bővelkedő folyók. [megj.: a Dunán évente kétszer úsztak fel ívni Európa legnagyobb édesvízi halai, a vizák, melyeknek súlya 5-600 kg között mozog, de elérhette akár az 1500 kg-ot is.] Magyarország népe a Nyugat-Európában gyakorta vendégeskedő éhínséget csak hírből ismerte."

Az Új Képes Történelem könyvsorozat 3. kötete.

III. Béla király bevétele 1185 körül összesen 156 ezer ezüst volt, ezt csak a francia, az angol király, és a bizánci császár érte be.

II. András király vezette a legnagyobb kereszteshadat a Szentföldre (összesen 32 ezer katonát mozgósítottak az európai uralkodók). Magyarország volt az egyetlen államalakulat Kelet-Európában, ami keresztes hadjáratot tudott indítani.

A Magyar Királyság hűbérre kényszerítette államait az Anjou-korban Horvátország, Bosznia, Szerbia, Havasalföld, Moldva, valamint Halics alkották.

I. Lajos legyőzte, és adófizetésre kötelezte a gazdag adriai nagyhatalmat, a Velencei Köztársaságot.

Magyarország a kontinens két uralkodóállama, a Német-római Császárság, és a Bizánci Birodalom között helyezkedett el, ám egyiknek sem sikerült bekebeleznie az évszázadok alatt.

III. Henrik német-római császár egymaga öt hadjáratot vezetett tíz év alatt a Magyar Királyság ellen, ám - Csehország, Morvaország, és Lengyelország meghódoltatásával ellentétben - nem ért el sikereket.

A sor hosszasan folytatható lehetne, de ennyi is elég szerintem.

Szóval? Ennyire hatásos volt talán a szocializmus évtizedei alatti agymosás a "bús ezer évről"?