A náci Németország vagy a Szovjetúnió volt erősebb?

Politikai - katonai irányítási vonalon a német katonai doktrína úgy szólt, hogy adjuk meg a végcélt, de az oda vezető utat a beosztott maga járja be úgy, ahogy a legjobbnak ítéli. A német fegyveres erők hatékonysága emiatt a szabad kéz politika miatt volt jelentős az Angliai csatáig. Utána, már a Szovjetunió elleni offenzíva elején nagy volumenekben Hitler a tábornai helyébe lépve negatívan befolyásolta a háború menetét - a németek és egész Európa szemszögéből - a rugalmatlanságával. Ha nem avatkozik bele tábornokai dolgába, a Szovjetunió csúnyán és gyorsan összeomlott volna és az angolszászokkal egy kompromisszumos békét érhetett volna el.

Eközben a Szovjetunióban Sztálin mániákus paranoiájának köszönhetően lefejezték a komplett vezérkart, az értelmesebb, tanultabb tiszteket, mint Tuhacsevszkij marsallt, helyükre kiöregedett és demenciában szenvedők, mint Bugyonnij marsall, vagy szimplán "primitív" hadvezetési elveket vallók, mint Zsukov marsall kerültek, és az egészet súlyosbította, hogy mindvégig ott voltak mögöttük a még dilettánsabb komisszárok.

Bugyonnijnak köszönhetően a Barbarossa első heteiben százezres szovjet seregeket kerítettek be és fegyvereztek le a feleakkora német erők, Zsukov meg a rendes gyalogezredet, nem a külön taposókat - a Szovjetunió egész területéről összeszedett Gulag-foglyokat - tereltette rá az aknamezőre, mert ez volt a leggyorsabb legköltségkímélőbb mentesítési módszere.

A németeknél engedélyezték a taktikai visszavonulásokat, addig a Vörös Hadseregben nehezebb volt végrehajtani a visszavonulást, mint rohamot intézni a németek ellen.

Haditechnikai vonal külön kisregényt igényel, holnap posztolom.

Technikai oldalról I. rész:

A háború kezdésekor 3x-os mennyiségi fölény volt repülők és harckocsik terén a szovjetek javára, de minőségre A Panzer III-as teljesen egyenrangú, sőt, műszakilag jobb volt, mint a BT-5-ös, BT-7-es, és T-26-os szovjet csodák, azonos kategóriába estek. A rövidcsövű, 7,5 cm-es löveggel felszerelt Panzer IV-k pedig egyértelmű erőfölényben volt velük szemben - a magyar páncéloscsapatok például a '42-es hídfőharcok során 21 szovjet harckocsi kilövését jelentették, mindössze egyetlen saját veszteség ellenében. Még a korai T-34-esekkel is elbírtak, de közel kellett hozzájuk menni.

A KV-1 / 2-es, illetve T-34-es harckocsik az 1941-es német támadáskor még csak kísérleti szinten voltak jelen a csapatoknál, nagyobb számban később kerültek alkalmazásra, ekkor a szerepük még elenyésző volt.

1942-re egyenrangú ellenfeleknek bizonyultak a hosszúcsövű, 7,5 cm-es löveggel felszerelt Pz IV-esek, F2-től kezdődő változatok, a T-34-76C-k és KV-1-esek, kölcsönösen ki tudták egymást lőni az erős löveg ill. "papír" páncélzat miatt, a németeknek volt annyi előnyük, hogy a háromfős toronyban kényelmesebben tudták ellátni feladataikat és pontosabb löveggel és irányzékkal rendelkeztek.

1943-ra a Tigrisek, Párducok, és Elefántok megjelenésével páncélvédettség és tűzerő terén a németek egyértelmű fölénybe kerültek, szemből kilőhetetlen dögök voltak a masszív, minőségi, és a Párduc esetén a döntött frontpáncélzat miatt is, de mivel siettették a gyártásukat, és kezdődtek az ipart bénító amerikai bombázások, súlyos mobilitási gondokkal küzdtek, védekező harcokra voltak valók, Kurszknál is védekezést képzeltek el a tábornokok, s csak Hitler mániája volt az ész nélküli támadás, nem a gondos bevárás és azutáni lassú ellentámadásba való átmenetel.

1944-re kijöttek a T-34-85-ösök, D-5T és ZIS-S-53-as lövegekkel, ISZ-1 és 2-esek, SZU-85-ösök, SZU/ISZU-152-esek és ISZU-122-esek, melyek jól képzett legénységgel veszélyesek voltak. A T-34-85-ösök páncélvédettsége nem, de tűzereje nőtt, a SZU-85-ös szintúgy. A Tigris H1 / E-ket ki tudták lőni a mindössze 110 mm-es merőleges frontlemez miatt, de az Elefántok 200 mm-es merőleges frontja és a Párducok döntött frontja átüthetetlen volt. Párduct csak a toronyra célozva lehetett kiszedni, sok korabeli fotót lehet előszedni, hogy valami érthetetlen oknál fogva a döntött frontot próbálták végigsorozni, de a toronyra nem jutott idő, mert végül kilőtték őket.

A SZU/ISZU-152-esek és ISZU-122-esek komolyabb páncélvédelemmel is rendelkeztek a nagy tűzerő mellett, de hátrányuk volt, hogy fél percbe vagy egy egész percbe is tellett az újratöltésük, osztott lőszerrel működtek, külön kellett betömködni a nehéz lövedéket és lőportöltetet. Ellenben a német harckocsiknál, még a 88-assal működő Királytigriseknél is 10 mp volt a töltési idő a "könnyű" nyíllövedék miatt, 10 kg-ot nyomott a PzGr 39/43 és 7,3 kg-ot a PzGr 40/43.

Az ISZ-1-esek rosszul teljesítettek az ukrajnai harcok során, átmeneti típusnak szánták, de az ISZ-2-esek remekeltek, Berlin utcáira is eljutottak, és egészen a T-10M-ig vitték, végtelenül vastag és többszörösen döntött frontpáncélzatával, de ha felnőttek hozzájuk a Patton-ök, akkor a németek is ki tudtak volna találni valami értelmeset ellenük.

Ezekre válaszul jelentek meg a Királytigrisek és Vadászpárducok, a Királytigrisekre is ugyanaz vonatkozik, mint a Párducokra páncélvédettség terén, csak a motorja még rosszabbul bírta a 70 tonnás terhet a siettetett és akadozó gyártás miatt. A Vadászpárducok voltak a világháború legjobb harckocsijai, teljesen döntött frontpáncélzat, relatív alacsony kialakítás, jó manőverezhetőség, és a 88-as löveg.

A szovjetek kísérleteztek Shipka és Dudka éjjellátókkal, de sosem látott harcot, maradt a kísérleti terepet, a németek viszont rendelkeztek működő éjjellátókkal, de mivel az értelmetlen E-projekt magasabb prioritást élvezett, maradt másod vagy harmadrangúnak, az OKW aktív tábornokait felülbírálta Hitler a dilettantizmusával és megalomániájával.

Technikai oldalról II. rész

A Luftwaffe erőteljesen profitált abból, hogy Németország már a 19. század vége óta a belső égésű motorfejlesztések központja volt, így a világháború alatt a Luftwaffe motorjai a jövőt, az ellenfél motorjai a múltat testesítették meg. A szövetséges gépek ugyanis karburátoros motorokat használtak, a Luftwaffe ezzel szemben tüzelőanyag-befecskendezéses motorokkal rendelkezett (elég feltűnő, hogy a 100 éves autókban karburátorok vannak, a korszerű gépjárművekben ezzel szemben már mindenhol injektoros motorok vannak). Ezeknek tüzelőanyag-befecskendezéses motorok légi harcban nagyon fontos taktikai előnyöket biztosítottak a német vadászgépeknek. Ugyanis az injektoros motorok teljesítménye független a gép által végrehajtott manőverektől és a gép repülési helyzetétől, mivel nagy nyomáson működnek, és így gépre ható gyorsulási és gravitációs erők a motor tüzelőanyag-ellátását nem befolyásolják. Ezzel szemben a szövetséges gépeknek karburátoros motorjai alacsony nyomáson üzemeltek, így a motor tüzelőanyag-ellátása függött a gép repülési helyzetétől és a végrehajtott manőverektől. Ez ahhoz vezetett, hogy bizonyos manőverek esetén a szövetséges repülőgépek motorjainak teljesítménye visszaesett, illetve akár le is állt, mivel megszűnt a motor üzemanyag-ellátása. Ezt a Luftwaffe vadászgépei leginkább meredek vertikális manőverezéssel (meredek emelkedő és zuhanó manőverekkel) használták ki, ugyanis az előbb vázolt problémák ezekben a helyzetekben érintették legjobban a szövetséges gépeket. Ugyanis például ha egy 109-es zuhanórepülésbe kezdett, amihez előrenyomta a botkormányt a gép orrának a ledöntésére, akkor ha egy Spitfire követni akarta ebbe a manőverbe, akkor a Spitfire-nek leállt a motorja, mivel a motor ilyenkor negatív gyorsulást kapott, aminek hatása az üzemanyag benn ragadt a karburátorban, amiből az alacsony nyomás miatt nem távozott ilyenkor a benzin-levegő keverék. Ezáltal a német gépek szorult helyzetből meredek zuhanórepülésbe átmenetellel könnyen meg tudtak szabadulni. Meredek emelkedésénél szintén csökkent a karburátoros motorok hatékonysága, mivel olyankor a gravitáció nem nyomta ki az üzemanyag-levegő keveréket a karburátorból. Az injektoros motorok másik előnye az volt, hogy a motor teljesítménye kevésbé változott a repülési magassággal, mint a karburátoros motorok esetében.

Különösen a háború korai szakaszában, de általában a későbbiekben is a németeknek kedvezett a fegyverzet hatékonysága. Ugyanis a németek a háború előtt rájöttek, hogy a modern repülőgépeknek olyan nagy a teljesítményük, hogy annak komolyabb leromlása nélkül lehetséges páncélozni a gép létfontosságú részeit, a pilótafülkét, a motort, és el lehet látni a gépet öntömítő üzemanyagtartályokkal. Ezek a védelmi eszközök minimálisra csökkentették a géppuskák hatékonyságát, ugyanis a géppuskalövedékek kevés strukturális kárt okoztak ugyan, viszont ez által a létfontosságú részeknek nem tudtak ártani. A másik dolog, amire rájöttek, hogy a korszerű gépek lelövésére a leghatékonyabb eszközök a gépágyúk. A gép létfontosságú részeit ugyan a gépágyúlövedékek sem ütötték át, viszont a robbanólövedékek hatékonyan okoztak strukturális károkat, ezáltal megtámadott gép a nagyságától és páncélozottságától, valamint a találatok helyétől függetlenül bizonyos számú találat után vezethetetlenné vált, vagy pedig szimplán darabokra szakadt. Ezt az előrelátást leginkább az angolok német gépek elleni tapasztalatai és az arra adott reakciók igazolják. Ugyanis amikor 40 májusától az angol vadászgépek először kerültek szembe német gépekkel, azt tapasztalták, hogy egyetlen német gép lelövéséhez 4500 golyót kell kilőniük. Ezzel szemben egy Spitfire tárkapacitása mindössze 2400 golyó volt. Ez lényegében azt jelentette, hogy 2 Spitfire-nek az együttes tárkapacitásuk több mint 90%-át ki kellett lőniük egyetlen német gép lelövéséhez. Az angliai csata hatására az angolok a vadászgépeik géppuskáit 41-től kezdve gépágyúkra cserélték, az amerikaiak viszont a háború végéig ragaszkodtak a géppuskákhoz, annak ellenére, hogy egyértelműen hátrányban voltak velük. A német gépeknek a gépágyúikkal tipikusan negyed-ötöd annyi ideig kellett lőniük egy célt, hogy megsemmisítsék, mint a géppuskákkal felszerelt riválisaiknak, ami főleg manőverező légi harcban nagyon lényeges, mivel a pilóta csak korlátozott ideig tudja a célkeresztet a célon tartani (mivel az folyamatosan kitérő manővereket tesz).

A keleti fronton a német gépek egyik előnye az volt, hogy az ő gépeik 100-as oktánszámú üzemanyaggal repültek, az orosz olajipar viszont csak 80-as oktánszámú üzemanyagot tudott előállítani. Ez azért nagyon lényeges, mert a benzinmotorból kihozható teljesítményt legkönnyebben az üzemanyag minőségével lehet befolyásolni. Így a német gépek motorjainak pusztán a jobb benzin miatt magasabb volt a teljesítmény/tömeg aránya, aminek következtében egy azonos tömegű motorral és azonos kialakítású szerkezettel rendelkező orosz gép alacsonyabb sebességű, gyorsulású és csúcsmagasságú volt, mint a német vetélytársa.

Az oroszoknál luxus volt a vadászgépekben az öntömítő üzemanyagtartály, amit felemás eredményű megoldásokkal próbáltak pótolni. Ezek közé tartozott, hogy a motor füstgázát az üzemanyagtartályba vezették, amit a pilótának kellett bekapcsolnia légi harc előtt. Ennek hatására viszont ha a harc elhúzódott, vagy a pilóta bekapcsolva felejtette a rendszert, akkor a nyomás megnövekedése miatt deformálódott a szárny, ami a gépet vezethetetlenné tehette, illetve akár szét is robbanhatott a tartály bármiféle külső beavatkozás nélkül.

Konkrét típusokra térve a szovjet légi géppark a háború kezdetekor I-15-ösökből, és ahhoz képest űrkorszakinak számító I-16-osokból állt, ennek már be lehetett húzni a futóművét, és nem kétfedelű volt, de még mindig elavult szerkezetű, nyitott pilótakabinnal épített konstrukció volt, teljesen elmaradt a Bf-109-essel szemben. Voltak még LaGG-3-asaik, súlyos és alulmotorizált konstrukció volt, teljesítménye elmaradt a Bf 109 E-től és korai F változatoktól, és a pilóták gyakran élcelődtek a tervezők neveinek LaGG betűszavát (Lavocskin, Gorbunov és Gudkov) Lakirovannij Garantyirovannij Grob (lakkozott garantált koporsó - лакированный гарантированный гроб) értelemben használták.

Voltak még MiG–3-asaik, amiket békeidőben is nehéz volt repülni, nemhogy bevetések alatt. A gépet eredetileg magassági bevetésekre tervezték, de a keleti fronton a harcok legtöbbször kis magasságban zajlottak, ahol nemcsak a német Bf 109-es, hanem a legtöbb egykori szovjet vadászgép is jobbnak bizonyult nála. Vadászbombázóként is erőltették bevetését 1941 őszén, de erre ugyanúgy nem volt alkalmas, gyorsan visszavonták a frontról.

Egyetlen érdemi korai vadászuk a Jak-1-es volt, melyet a későbbiekben is lehetett eredményesen továbbfejleszteni.

A háború középső szakaszától Jak-9-esekkel, La-5-ösökkel és Jak-3-asokkal vívták harcaikat a Bf 109 F-4 / G-k és Fw 190 A-4-től kezdődő típusok ellen. A korai Jak-9-esek és a La-5-ösök egálban voltak a Messzerekkel és Fókákkal, de Jak-9U és Jak-3-asok veszélyes ellenfeleknek bizonyultak, a Luftwaffe időközben frissített harcászati szabályzata szerint a fordulóharcot 4000 m (később La–7-tel szemben 5000 m) alatt a szovjet gépekkel, elsődlegesen a Jak-9U-val és Jak-3-assal kerülni kell.

Bombázókat tekintve a szovjetek Pe-2-esei és Tu-2-esei frontbombázókként működtek, alacsony teherrel, a Jer-2-esek nőttek ki normális bombázókká, de korlátozottan gyártották őket. Németeknél Do 17-essel, He 111-essel és Ju 88-assal kezdték, végére a Do 17-es leszármazott Do 217-esek lettek a főbombázók, képesek voltak "okos" fegyverzet, mint a Hs 293-as célba juttatására és 2,000 km-es hatótávval rendelkeztek.

Jópáran a német hadsereget mondják erősebbnek. Aztán jönnek a mentegetések, hogyhát 3 fronton harcoltak

Amugy csak két fronton. Viszont ez a saját hülyeségük , dölyfösségük volt

Olyan mintha egy boxmeccs után a vesztes arra hivatkozna, hogy elötte egész éjjel züllött, azért vesztett.

1940 nyarán megindultak a SZU ellen, hogy majd ledarálják

El is rohantak Moszkva- Leningrád Kaukázus vonalig, oszt annyi

Nem gondoltak bele az orosz télbe?

Nem bizony és ez is hozzájárult a vesztésükhöz

1941-töl, a Moszkvai-csata, csak visszavonultak

Említi valaki a német autópályák minőségét

És?

Az csak a szovjet csapatok előrenyomulását könnyitette meg a háború végén

Annyi eszük nem volt a németeknek, hogy tájékozódjanak az orosz időjárásrol, az orosz utak állapotárol

Az angliai csatát is inkább hagyjuk

Hozzá nem értő hadvezetés volt.

Dunkerquenél a bekeritett angol csapatokat engedték evakuálni

Hitler egyszerűen nem értett a hadvezetéshez és jellemzően ellentmondott a vezérkarának

A D naprol nem is beszélve, hogy átvágták a németeket a partraszállás helyével

Egyszóval megérdemelte a sorsát