Mi a különbség egy közönséges divatnáci és egy nemzeti érzelmű ember között?

A "hazád" ott van,ahol biztonságban vagy.

Én ezt nem hazának,hanem otthonnak hívom.

Az lehet bárhol,a lényeg,hogy biztonságban legyek.

Az,hogy a szomszédban milyen nyelven beszélnek,nem érdekel.

# 7-nek válaszolva:

Ha van benned nemzeti érzés, akkor a nemzetet a család kiterjesztéseként fogod fel. A kérdésed ugyanúgy feltehető a családdal kapcsolatban is: mi értelme a családnak? A veled egy családhoz tartozók semmivel sem jobbak másoknál, ugyanúgy van köztük jó és rossz, okos és buta, mint a társadalom bármely más rétegében.

Ergo családot is cserélhetnénk, vagy lemondhatnánk a család fogalmáról. Az emberiség nélküle is tudna élni, a férfiak képesek megtermékenyíteni egy nőt, a nők képesek világra hozni egy magzatot a család fogalma nélkül is. És sok ember nem családban nő fel, vagy rossz családban, stb.

Ettől viszont még a család sok ember számára fontos, erős érzelmi alap, kötelék. Ahogy a nemzet is az lehet.

Persze ahhoz a fajta nemzeti érzelemhez, amiről én beszéltem nem árt némi értelem és tudatosság sem.

Azt gondolni, hogy az anyanyelved pusztán egy a sok nyelv közül a számodra, amely bármikor behelyettesíthető és lecserélhető, és semmi másra nem való, mint kommunikációs eszközként funkcionálni, nos, ez nemcsak ridegen érzéketlen felfogás, de teljes tévedés is, amely nem vesz tudomást a modern kultúra- és nyelvtudomány fejleményeiről.

Pszicholingvisztikai közhely, hogy az anyanyelv formálja is a tudatot, világot teremt azáltal, hogy milyen nyelvi szerkezeteket, szókészletet kínál fel. Az északi népek több mint húsz féle havat tudnak megnevezni egyetlen szóval (a hó jellegétől függően más-más szóval illetik), jelzős szerkezetekkel ellátva pedig még ennél is jóval többféle havat képesek meglátni. Az irodalmuk tele van lefordíthatatlan versekkel, regényekkel, melyek hó-leírásait mi fel sem tudnánk fogni. Mivel nálunk a hó az hó, de még jelzős szerkezetben is kb. max féltucat fajtája létezik, ezért furcsa módon nem is látjuk meg, milyen valójában, bizonyos különbségeket nem észlelünk, mert a nyelvünk, mint operációs rendszer, nem tudja feldolgozni.

Egy román ember, ha azt mondja "fa", azt kétféle szóval teheti, vagy olyan fáról beszél, amelynek termése van, vagy vad fáról, amely nem gyümölcshozó. Ezért a román, ha ránéz egy fára, azonnal elkülöníti az agyában, hogy az gyümölcsfa vagy tölgyfa-e, két különböző dolgot lát egymás mellett, ha két ilyen fára tekint.

Az anyanyelv visszahat az intelligenciára, amit kísérletek is igazoltak. Miután bizonyos amerikai őslakó indiánok tömegesen buktak el intelligenciateszteken, rájöttek, hogy a nyelvük a ludas, amely a tárgyakat elsősorban formájuk szerint különbözteti meg, eszerint is ragozza a szavakat (más a toldalék, ha valami hosszú, mint ha valami kerek).

Ezek az indiánok tökéletesen beszéltek angolul, de mert az anyanyelvük a hopi volt, az intelligenciateszteken azt is hajlamosak voltak forma szerint csoportosítani, amit szín szerint kellett volna (egyszerűen nem látták meg, legalábbis nem figyelték annyira a színeket, mint az angol-amerikai társaik). Ezzel szemben a formákra koncentráló feladatokból összeállított intelligenciateszteken kenterbe verték az angol-amerikai társaikat.

Innen ered, hogy ma már az intelligenciateszteket a kultúra, de legelsősorban is az anyanyelv figyelembe vételével állítják össze.

Amire nincs szavunk, arra fogalmunk sincs, ergo az hiányzik a világunkból. Később megtanulhatunk olyan nyelveket, amelyekben van rá szó, így körvonalazódik a fogalom is előttünk, de sosem lesz a gondolkodásmódunk egyenrangúan fontos része.

És itt akkor még csak a nyelv legelemibb pszichológiai hatásairól beszéltünk.

Ehhez adódik hozzá a teljes kultúra, az irodalom, a zenei kultúra, a hagyományok, tradíciók, sőt, babonák tömkelege, amelyekkel úgy élünk együtt, hogy sokszor nem is követjük, nem is hisszük, vagy nem is tudatosítjuk magunkban a jelenlétüket.

És ott a közös történelmi múlt, az őseink története és a saját, megélt történelmünk. A családjaink ugyanazon rendszerekben szocializálódtak, ugyanazon elnyomókkal küzdöttek, többé, vagy kevésbé, de azonos, vagy legalábbis hasonló gyökerű problémáik voltak.

A tervgazdálkodás, a háztáji, a balatoni nyaralás a legtöbb család közös backgroundja, hogy ne is menjünk 56-ig vagy Trianonig vissza, kerüljük a nagy szavakat. A rendszerváltás eufóriája is közös élmény.

Egy sor dolog van, amit más társadalmi közegekben nem is értenének...

"Magyar ember, mikor eszik, nem beszél!" - mondogatják például gyerekek tízezreinek Magyarországon. Ez a közös háttér egy apróság, de sok gyerek, majd felnőtt közös tudatának része. A húsvéti locsolkodás, ha sosem locsolkodtunk húsvétkor, mégis jelent valamit nekünk. A fát nem a télapó hozza, hanem az angyal vagy a Jézuska, stb. Van ott még valami himnuszunk is, meg Puskás, meg Szent István. Megannyi identitás-szilánk.

Ez a fajta nemzeti érzelem, amiről beszélek, valahogy ezen szilánkokból is táplálkozik. A mozaik mindenkinél máshogy áll össze, de a darabkái között sok a közös.

Ebben a kontextusban az anyanyelv nem egy a sok nyelv közül és nem pusztán kommunikációs eszköz. Ezt akkor érted meg, ha tényleg elmész, vagy kisebbségi sorsban élsz, ha sokáig nem hallod majd ezt a nyelvet, és egyszer majd meghallod véletlenül, amikor talán már nem él az édesanyád, aki először szólított ezen a nyelven.

Gyanítom, vagy nagyon fiatal vagy, vagy egy talán túlzottan is pragmatikus ember, vagy pedig mindig kizárólag magyar nyelvi és kulturális közegben éltél, amitől a nyelv egy végtelenül természetes és funkcionális eszközként tételeződik a fejedben. Nemcsak az.

Ma már közhellyé idézett mondat Teller Ede gyakori mondása: "Ha én nem Ady Endre nyelvén tanultam volna meg gondolkodni, akkor belőlem csak egy közepesnél valamivel jobb fizikatanár lehetett volna"

Ez bizony nemcsak egy kedves mondat, a gondolkodásunkra az anyanyelvünknek tudományosan igazolt hatása van. És a kultúránknak is, azon a mély és mindennél jelentősebb módon, ahogyan Ady költészetének hatása volt Teller gondolkodására, vagy fordítva: Bolyai matematikájának az irodalmunkra és a zenénkre.

A nyelv ugyanis nem egy "program", ami fut bennünk, hanem maga az operációs rendszer, amelyen a bennünk futó programok működnek (vagy nem működnek).

Számomra a közös anyanyelv, nemzeti kultúra, a közös történelmi múlt (a megélt és meg nem élt történelmet is beleértve) és a közös "szülői ház" (a haza) bőven elég ahhoz, hogy testvéri érzéssel tekintsek a magyar nemzettársaimra. Rád is, véleményedtől függetlenül. Ehhez velem senkinek nem kell egyetértenie, nem kell osztoznia sem politikai, sem vallási, sem egyéb nézeteimben, bőven elég ha magyar. Én ezzel a szeretettel tudok nézni a magyar nemzettestvéreimre és ezzel a szeretettel tudok neheztelni vagy haragudni is, például a "divatnácikra", körülbelül úgy, ahogy a rossz társaságba keveredett, elzüllött, rossz útra tért testvérére haragszik az ember. Haragszik, de érte, nem ellene...

És gondolom, mondanom sem kell, hogy ez a nemzeti érzés bennem nem valami beteges, mellveregető, magyarkodó fajelmélet alapjain nyugszik, és nem származás szerint méretik.

Ha ajánlhatom, olvasd el/újra Márai Sándor Halotti beszéd című versét. Annál többet én nem tudok mondani a nemzeti érzésről vagy az anyanyelv jelentőségéről.