Mi lenne az a pont, az a löket, vagy trauma, ami megváltoztatná a magyar mentalitást?

Tegnapelőtt láttam egy dokumentumfilmet, ahol Dél-Koreában a japánok által a háborúban lerombolt, nemzeti jelkép-értékkel bíró, Felvilágosodás Kapuját építették újjá. Teljesen korhű módszerekkel, újrafaragták a köveket a boltíves kapuhoz, művészettörténészekkel, hasonló építmények alapján, és rengeteg türelemmel újrafestették a rendkívül aprólékos, részletes, tradicionálisan színekkel teli falakat, mennyezetet, bronzból újraöntötték a díszszobrokat. Mindezt azért, hogy visszaállítsák nemzeti kegyhelyüket, önazonosságuk tudatának fontos szentélyét, amelyet az évtizedek, évszázadok leromboltak.

Legfőképpen a fiatalság számára emelték ki fontosságát, hogy ne felejtsék el, kik ők, és milyen nagyszerű is a kultúrájuk.

Miért csak nálunk gúny tárgya ez? Mikor értjük meg, hogy egy sikeres nemzet csak a hagyományok őrzésére, a felmenők tiszteletére épülő társadalommal tud talpon maradni, meghatározó lenni...?

A legdinamikusabban fejlődő, gazdag Japán is megőrizte a nyugati felhőkarcolók mellett hagyományos kis házait a virágzó cseresznyefákkal a kertekben, és a tőzsdéről hazajővén is szakítanak időt a katanával való edzésre.