Tényleg ebben áll a politikai status quo itthon is és a nagyvilágban is?

Kezdjük az itthoni helyzettel. Sokan szidják a Fideszt, egyesek csalást kiáltanak, mások szerint "csak" hülye a nép többsége, a közbeszédben.

A baloldali narratíva szerint a jobboldal valami hagyományőrző, istenhívő konzervatív valaminek van beállítva, aki kirekesztő és privilegizálja a sajátjait, elitista, stb.

A baloldal pedig az elfogadás és a "senkit nem hagyunk az út szélén" netovábbja, a haladás és a modernitás csúcsa.

A jobboldali narratíva szerint pedig a jobboldal az evolúcióval, természeti törvényekkel kongruens valami, ami a törzsben közelebb állókat részesíti előnyben a törzsben távolabb állókkal és a törzsön kívüliekkel szemben. Törzsön kívüliekkel kizárólag érdekből hajlandó szövetkezni, aminél időnként húzhatja a rövidebbet, de nem próbál álszent demagógiát rittyenteni mögé (mint akik az EP-ben sokmilliós fizetésekért napot lopnak, közben meg mutogatnak az itteniekre és őket trójai falóként fizetik. Igaz, álszentségből (vagy mondom inkább "szentségnek") itt sincs hiány, Istenre nagyon szeretnek hivatkozni meg a hazának is fennköltebb (szakrális) jelentőséget tulajdonítani, mintsem egy lokációtól függő geológiai tulajdonságokkal rendelkező földdarab (ami lehet rosszabb, mint egy sivatag vagy a sarkvidék és jobb, mint jó termőterület, hegyekkel körbevédett terület, vagy akár egy kontinens jó nagy óceánnal elválasztva másoktól).

A lényeg viszont, hogy a törzsi gondolkodástól és az evolúciós sémáktól való függetlenedés ugyanolyan délibáb, mint a rendszertől való függetlenedés a rendszeren belül.

Vagyis törekedni kell rá, de a 100% sosem érhető el, ahogy a tökéletesre való törekvés is ilyen. Az életben egyensúlyt kell találni és ez a legnehezebb.

Ha elvonatkoztatunk egyes pártoktól és összességében vizsgáljuk az aktuális helyzetet, rájövünk, hogy valójában a személyes, egyéni érdekeken túl (nagybátyám Momentumos, sórorom Fideszes, LMBTQ csoport tagja vagyok, stb.) szinte teljesen mindegy ki van éppen hatalmon, egyrészt mert az emberi természet mindenkiben megmutatkozik, amint pozícióba kerül (ha véletlenül mégis valami fanatikus altruista, akkor meg kiiktatják valahogyan és jön helyette olyan, aki a hatalmi struktúrát továbbviszi és nem sötét szűk csoportok miatt, hanem mert 10-ből 9 lopna, ha lenne rá lehetősége, így a valószínűségszámítás mindig győz), másrészt mert hozott anyagból kell dolgoznia és meg van kötve a keze. Még egy abszolút diktatúrában is megbuktathatják a diktátort, de abszolút diktatúrát ugyebár senki nem akar. Ha meg vannak fékek és ellensúlyok, akkor visszatérünk az emberi természethez.

Teljesen mindegy, hogy függőségből való kigyógyulás, életmódváltás vagy mi. A hosszútávon célravezető úthoz "robottá" kell válni, mert az érzelmeink elvisznek más irányba.

Tudjuk, hogy X jobb lenne, de mégis Y-hoz húz a szívünk.

És most teljesen mindegy, hogy ezt mivel magyarázzuk. Attól még a tény az tény. Így van. Gyarlók vagyunk, emberileg gyengék, lopunk, mert más is lop és ha mi nem tesszük versenyhátrányba kerülünk, nekünk kell a kiszemelt szerelmünk vagy vágyunk tárgya, akár ember, akár munka, akár elért mérföldkő. Mindez akár hazugságok árán is, hiszen biztosan a másik is hazudik/valamivel kompenzálni kell hátrányból, stb.

Vágyunk legbelül egy döntőbíróra, legyen Isten vagy valami ember alkotta ultraigazságos képződmény, de ugyanakkor félünk is tőle, hogy mégsem lesz olyan igazságos. Vagy épp ellenkezőleg, hogy mivel mi emberek is különbözőek vagyunk különböző képeségekkel, háttérrel, stb. ezért ezeket a különbségeket ki kellene egyenlíteni. De ha már belenyúlunk a folyamatba, nem lehetne kicsit több? És felfedezzük önmagunkban is a részrehajlást vagy másokban, akiket eddig önmagunkhoz hasonlatosnak hittünk. És eljutottunk a "ki őrzi az őrzőket" paradoxonához.

Aztán egy idő után feladjuk, kiégünk, mert nekünk is egy életünk van és rájövünk, hogy ha mi tudunk tenni önmagunkért, akkor más is tegyen önmagáért. És "jobbosabbak" leszünk a "jobbosnál". Majd megtörünk, akár külső körülmény által (baleset, betegség, elfáradunk, megöregszünk), akár hibákat követünk el, ami oda vezet és előtörnek az elnyomott érzelmek, kijön belőlünk a gyerek, aki valami nagyobb, erősebb entitásért kiált, aki segít neki. Aztán rájövünk, hogy a mesterséges egyenlősdi és az erőforrás-porciózás ranglétráján mi már a felsőbb sávba tartozunk (pont mivel tettünk önmagunkért saját erőből) és bár rinyálunk, hogy kevés van és rossz, lehetne több és jobb, de valójában nálunk sokkal többen vannak, akiknek nálunk kevesebb van és rosszabb és ők is mondhatnák ugyanezt vagy simán a "sok lúd disznót győz" elvén, amit régebben, lázadó korunkban olyan előszeretettel képviseltünk, elvehetnék.

És akkor van, aki elismeri az Ember tragédiája és megannyi hasonló mű végső konklúzióját és van, aki továbbra sem enged és egyenlőket és egyenlőbbeket alkot, akár elméletben, gondolatban, bűnbakokat keres, akik nélkül úgy véli jobb lenne, de a végső tény ugyanaz marad. Ilyen az élet, akár van Isten, akár nincs, akár van célja, akár nincs, akár van túlvilág bármilyen formában, akár nincs.

Ti mit gondoltok erről? (már aki végigolvasta, értelmezte és nem csak betrollkodja, hogy TLDR)