Netek tetszik ez a vers?

Az rózsaszál

Volt egyszer egy asszony,

Ki már özvegy oly régtől,

S volt neki egy fia,

Ki most bús a szerelemtől!

Egy nap a fiú,

Elment sétálni,

De az utcánál,

Megpillant valamit!

Jött egy szép lány,

Kit sose látott még,

Úriholgy volt tán,

Ő meg, csak egy parasztlegény!

Az orcája oly szép,

Ragyogó a szeme,

A haja selymes,

Hangja kellemes!

Ezután minden nap,

Minden nap elment sétálni,

Oda az utcához,

A lány után ´´kémkedni´´.

Összeszedi bátorságát,

S rögtön másnap

Oda megy a lányhoz,

S megszólítja!

Szegény, egész vörös,

Szégyenli magát,

Hisz ő tudja,

Nem méltó hozzá.

Ámbár beszélnek,

Beszélgetnek sokat,

S a legény azt hiszi;

Valami már alakulóban is van!

Jó gondolat volt ám,

Biz, hamar barátok lettek,

S már-már naponta

Egymással csevegtek.

De mégis, egyszer kiderült;

A lány csak barátságra kényszerült.

Nem akart, nem is várt el többet,

Csak barátok, csak ennyi örökre.

A fiú elszégyelte magát,

S menten távozott,

De még nem adta fel,

Még mindig harcolt.

Másnap is visszament,

Beszélgetni vele,

S próbált úgy tenni,

Mintha mi sem történne.

Próbálta feledni,

De tudta, nem lehet,

Szerette,

És ez ellen ő semmit nem tehetett!

Így hát pár hét múlva,

Újra, de most szemébe mondva (mondotta):

´´Elfeledni véled, nem lehet, ezt értsd meg!

Még mindig szeretlek, de én nem csak barátként!´´

Persze a lány,

A mondat elején,

Már könnybe lábadt arrcal

Nézett a fiú felé!

S ekkor, mindennek a közepén,

A fiú szeméből

Egy könnycsepp folyt le,

Már ő is sírt.

Tudta,

Tudták mind a ketten,

A lány a barátságnál

Még mindig nem akar többet.

De azért a fiú,

Egy öleléssel búcsúzott,

És a lánynak,

Egy rózsacsokrot adott.

A fiú elindult,

Elment vissza, haza,

S az anyja is meglátja,

Milyen feldúlt a fia!

Eközben a hölgy,

Egy papírt vesz ki a csokorból,

Mire rá van írva:

´´A szeretőd csókol´´.

S a lap aljára kisbetukkel vésve,

Ez a szöveg ékelodött még be:

´´Addig foglak szeretni én téged,

Míg az összes rózsa el nem hervad a vízben.´´

A lány hazaérve vizbe is tette a csokrot,

S bunbánóan nézte, ahogy az hervadozott.

A csokorban, a 10 szál rózsaszálból,

Naponta egy mindig eltunni látszott.

Teltek a napok,

Egy, kettő, három,

S lassan a vázában,

már csak 1 szál rózsa állott.

A lány úgy gondolta,

Elmegy barátjához,

S viszi magával,

A már egyszálas csokrot!

De amikor megérkezett,

S bekopogott az ajtón,

Rémületes látvány,

Amit akkor látott!

A fiú, aki őt úgy szerette,

Most ott fekudt a földön,

S az anyja ott zokogott,

De fia már nem kelt föl.

A fiú, aki őt ugy szerette,

Most ott fekudt, holtan,

Egy éles késsel együtt,

Amivel meghalt.

Már meghalt,

De egy utosó üzenetet hagyott,

Vérrel volt felírva,

Ott volt, a falon.

Nem volt túl hosszú,

Csak egyszavas,

De az a szó elmondott mindent,

Amit a fiú is akart!

Az nem volt más,

Mint a - szeretlek,

S a lány szíve ezt láttán,

Szinte megrepedt.

S arra lett figyelmes,

Azt látta;

Miként hervad el a rózsa a kezében,

S nem marad más, csak az üres váza.

Ekkor már tudta,

Nem szereti ő,

De inkább szeresse,

Mintsem holtan lássa őt.

S az anya,

Az a jó asszony,

Már nem bírja tovább,

S fia holtestje láttán

A fájdalomba belehál´.

A leány eldől, lefekszik,

Oda a fiú mellé,

S rajta sír, sír;

hogy ez miért így történt!?

Ámbár ő túléli,

(hisz nem szerette a fiút),

De örrökké benne lesz,

Hogy aki szerette, az már halott.

nkm az eleje nem annyira, de a vége annál inkább :)

am ez ballada? mert szomoru a vege....