Már tudom, nem kéne várnom. Mást kellene szeretnem?

13 éves korom óta szerelmes vagyok egy személybe.

Sok mindent tudok róla, azonban jellemével néha még magam sem vagyok tisztában. Érdekes és titokzatos személy egyszerre.

Először csak egy elképzelésnek indult, majd rá kellett jönnöm szerelmes lettem.

Gyermekként olyan hidegnek tűnt, hisz nem voltam érett, de ahogy múlt az idő...

Erről a személyről egyetlen ember tud, mert senkinek sem mertem róla beszélni. Azt mondta lépjek túl, felejtsem el és ne hasonlítgassak hozzá senkit, mert ilyen úgysem lesz.

Számtalan kudarcbafulladt "szerelembe" és párkapcsolatba hajtottam bele magam és első csókomig is kín szenvedés volt eljutnom. Úgy döntöttem nincs szükségem senkire, mindig megvoltam egyedül. Ennyi idősen viszont mély letargiába zuhantam, hogy senkim sincs, mert mindenkit ellökök magamtól, mert nem adhatok másnak esélyt. Reménytelenül várok és szerelmes vagyok egy férfiba.

Néha esténként hiánylom az érzést, amit még ugyan sosem érezhettem, de minden nő kedves emlékeket fűz hozzá, mikor a párja este a vállára simít és átkarolva őt befekszik mellé egy hosszú napja után.

Néha csak ülök az ágy szélén és gondolkozok..

- Hogyha lenne, vajon viszont szeretne?

Szeretném egyszer megölelni, de nem sokáig.. nem várok el csodákat az élettől, nekem az is elég lenne, hogy lássam egy pillanatra.

Sosem éreztem magam jól más férfiak társaságában.

Egyszer mikor szóba került a szerelem(lehettem, vagy 16 éves) a barátnőim mind vígan meséltek a barátjukról és közös élményeikről, de én ennek hiányában krokodil könnyekkel bőgtem a telitömött buszon.

Sosem mertem róla beszélni, mindig csak mosolyogtam mikor eszembe jutott ki is és milyen is ő valójában.

Akit szeretek nem létezik.

Egy általam kitalált személy, akit a legnagyobb valószínűséggel azért alkottam, mert életem során senki sem értett meg igazán. De benne megtaláltam, amit kerestem.

Egyedül fogok meghalni?

19/L