Csak nekem borsódzik a hátam ha szóba kerül a csajozás/pasizás?

Szerencsére nemrégiben megtaláltam az őszinte szerelmet, minden komplikáció nélkül, ami tartósnak mondható.

Viszont mostanában kitörtek belőlem a hosszú szingli korszakom lelkileg elfojtott energiái, vagyis:

Ha őszintén közeledsz és ezt tudják is, legyél lány vagy fiú úgy kizsigerelnek érzelmileg, idegileg mindenhogy, ahogy csak tudnak. Dróton rángatnak, szinte báboznak veled. Nem adhatod önmagad mert vagy a századik friendzone-os pasi/csaj leszel vagy megriadnak tőled és hirtelen felszívódnak, soha többet nem hallasz felőlük.

Az esetek többségében gondolkodni kell mit és hogyan mondj, minden ami magadtól jön, minden mondatod kikövezett út a kosár felé.

Ilyen szempontból mindkét nem undorító: Szerepeket játszanak és semmi sem az, aminek látszik, hiszen folyamatosan önkontroll alatt tartják magukat. Ha pedig lehull az álarc - mert egy idő után mindenkiről lehull - jön a csalódás, sírvás-rívás és fogcsikorgatás.

Ha pedig tanácsokat kérnek tőlem a rokonaim, barátaim vagy a haverjaim, hogyan szedjem fel XY-t, akkor rendesen elküldöm őket, hogy ilyen témával engem hagyjanak, mert gyonorforgató pszichológiai játsztma az egész, ami nekem egyszerűen nem megy.

Csak nekem lett ebből a folyamatos taktikázásból, produkálásból, szerepjátékból elegem?

F