Ki haragszik az igekötőkre? Az iskola vagy a tanulók?

#6:

"Szerintem az egybeírás-különírás sokszor a segédigék miatt lesz bonyolult, mert a delikvens azt látja, hogy az igekötő nincs egybeírva az igével (el tudja intézni, meg találta csapni stb.), és ebből azt a következtetést vonja le, hogy akkor különírandó."

Tök jó, egészen pontosan erre utaltam én is. :-)

(Tehát nem azt akartam írni, hogy a "be megyek" helyes, csak azt próbáltam (lehet, hogy túl tömören) megmagyarázni, hogy milyen hatásra írja mégis külön, aki különírja.)

[Na tessék, a legutóbbi mondat végével is rátettem még egy lapáttal ugyanerre, hiszen mit olvasott szegény egyszeri nyelvhasználó: "...milyen hatásra ÍRJA mégis KÜLÖN, aki KÜLÖNÍRJA"... ;-)-: ]

Amúg a magyarázat már eleve sok olyan elemet hordoz, ami meghaladja az átlag nyelvhasználó képességeit, pl.:

"az igekötő és a hozzá tartozó ige"... erre ő:

– Mi vaan?? Ezt meg honnan találjam ki, hogy mi "mihez tartozik"? Nem is értem. Tök egyértelmű, hogy amikor azt mondom a versben, hogy "Megtalállak csípni, így ni", akkor a megtalállak összetartozik, de hát ezt hallod is, nem?!...

Na és ez a mondat külön szép: "az ige és a hozzá kötődő igekötő öszzetartozását az (is?) kifejezi, hogy az igekötő marad külön"

– Na, hát ha eddig értettem volna, akkor itt tuti ledobtam az ékszíjat, csávókám...

Én értem, de hát most nem nekem kell elmagyarázni, hanem az egyszeri nyelvhaszálónak. :-) Neki meg eszében sincs azon gondolkozni a villámsebes írás közben, hogy mi mivel tartozik össze, és akkor úgy fejezem-e ki az összetartozásukat, hogy különírom... :-) Ő úgy írja, ahogy mondja. Persze bizonyos dolgokat tud, tehát "Mari néni"-t különírja – annak ellenére, hogy egybemondjuk –, mert olyat már sokat látott, de pl. a *kékszeműt lehet, hogy már egybeírja, a *tizenötévest is, meg a *parafadugót is. És *"bekell mennem" stb. (ha a fülére hallgat).

-----------

#7

Kérdésed: "Én arra lennék kíváncsi, hogy miért írják olyan sokan az igekötőt és az igét külön? (Be megyek, le szeded, meg csinálom stb.)"

A fenti válaszom, más megfogalmazásban: Mert sok olyan szituáció van, amikor valóban külön kell írni, és ebből arra következtetnek (ösztönösen), hogy akkor is küln kell írni, amikor egymás mellett vannak.

Hisz miért pont akkor nőnének össze? – gondolja ő. – "Vettem tegnap kenyeret." Ebben a "vettem kenyeret" tartozik össze. De attól, hogy nincs közötte a tegnap, még nem fognak ezek összenőni...

;-)

Jó, tudom, igékről beszélünk, igekötős igékről beszélünk, én értem, és lehet, hogy ő is érti, de amikor írunk, akkor nem gondolkozunk... :-)))

Egyéként ez csak félig vicc! Ugyanis amikor (az anyanyelveden) beszélsz, akkor túlnyomórészt te sem gondolkozol a szabályokon. Amikor az iskolában dolgozatot írsz, vagy az önkormányzatnak kérelmet írsz, akkor odafigyelsz, próbálsz szabályos és hibátlan lenni, amennyire tudsz. Namármost az internetes írogatás ennek a kettőnek pont a keveréke, nemcsak a helyesírást illetően, hanem a szóhasználatot, stílust, a megfogalmazás igényességét, átgondoltságát, a tartalom pontosságát stb.-t illetően is, de mi most épp a helyesírással foglalkozunk. Tehát amikor Gipsz Jakab ír valamit Skype-on/Viberen/GYK-n/fórumokban/Facebookon/SMS-ben/kommentekben, akkor ezek "beszédszerű írások", vagyis a beszédhez hasonló szövegek születnek – a beszdéhez hasonló módon. Ez alatt azt értem, hogy Gipsz Jakab várhatóan sokkal kevésbé fog gondolkozni cseteléskor: írás közben a helyesírási szabályokra is kábé annyival kevésbé fog figyelni, mint amennyivel kötetlenebbül fogalmaz, a helyesírás és a nyelvhelyesség kb. az utolsó szempont, sokkal fontosabb a sebesség, és hogy hasonlítson ahhoz, amit élőbeszéddel mondana.

Amit írtam, az persze nem mindenkire igaz, van aki nagyon igyekszik, pl. mert fél, hogy kicikizik ha hibázik, vagy egyéb okból. Ez most csak arra volt magyarázat, hogy aki nem figyel oda a helyesírásra a neten, az miért nem.

(Ez egyúttal válasz arra is, hogy miért lehet úgy érezni, hogy "romlik az emberek helyesírása": azért, mert nem is romlik, csak amit régen (20-40-60-... éve) szóban mondtak el egymásnak az emberek, annak a nagy részét ma írásban "mondják" el.)

-----------

#8: Hát igen, valahogy így van. :-/

-----------

#9: Lehet, hogy nem írnak ma sem rosszabbul, csak többet – de ebben valóban van némi öngerjesztő folyamat, és az, hogy régen is hasonlóan rossz volt a helyzet, mint ma, még nem jelenti, hogy ne lenne feladatunk megpróbálni javítani rajta. Jóllehet annak idején is próbáltak, és mégsem lett jobb... De lehet, hogy csak nakik köszönhetjük, hogy nem lett rosszabb?... :-) Na mindegy, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga. :-) (az előtte lévő tagmondatot direkt nem idéztem, ne rontsuk el ennek a szép szombatnak a hangulatát... :-)

-----------

a #10-re nem írok semmit... (abban nekem túl sok dolog nem stimmel, és kihűlne az ebéd :-)

"Sajnálom, ha eltérően látjuk a mai állapotokat. Lehet, ha közelebbről vizsgálódnánk, tisztulna a kép. A távolságnak bizonyos helyzetekben elmosó hatása van."

A magasból leereszkedésnek pedig valahogy taszító hatása.

Kicsit messziről fogom kezdeni...

Az iskolai oktatás iszonyat mértékben megzuhant az utóbbi évtizedekben, az óraszámok emelése ellenére. Manapság egy alsó tagozatosnak napi 4-5-6 órája van (ebből heti 5 tesi, 1 erkölcstan/hittan, és 4.-től kötelező az idegen nyelv; már elsőben is ritkaság a 4 óra); az egyéb tárgyak óraszáma kb. ugyanannyi, de a tananyag "átalakult". Némely dolgokat csak később tanulnak, mint régen, másokat korábban, sőt, van, ami régen egyáltalán nem volt, most meg már van. A nyelvtan esetében pont előnyös lenne a helyzet (az alapvető helyesírási tudnivalók és egyéb alapdolgok tanulása részben későbbre tolódott), de több probléma is van.

Az egyik: a tanárok, akik közül sokan úgy alkalmatlanok a pályára, ahogy vannak. (Nehéz úgy tanítani nyelvtant, hogy a tanár sem tud helyesen írni és beszélni... Hiába veszik át pl. 2.-ban két vagy három órában a -ba/-be és a -ban/-ben toldalékok helyes használatát, ha a tanulók ezen kívül még a tanártól is rosszul hallják éveken át. És akkor még ott vannak, akik nem tartják meg rendesen az órákat, késnek, másról beszélnek stb., vagy nem tudnak normálisan tanítani.)

A másik: maguk a gyerekek. A többség hónapokkal (vagy évekkel) a korához képest elvárt szint alatt van iskolába lépéskor, az iskolaérettséget csak ritka esetben vizsgálják komolyan, pedig kellene. Bekerül tehát az első osztályba az "igazi elsősök" mellé egy rakás középső- vagy nagycsoportos szintű gyerek, akikkel még a normális tanító nénik is hónapokig vért izzadnak, hogy felhozzák őket egy kicsit. Az elmaradás oka pedig - akármennyire nem tetszik ez sokaknak - többnyire a szülő, aki azt hiszi, hogy neki semmi dolga a gyerekével, a tanítás és a nevelés az óvoda és az iskola feladata; és nem is foglalkozik a gyerekkel, mert "nincs rá ideje" (khm, khm), nem énekel, nem mesél, nem mondókázik stb., ezáltal a gyereknek egy csomó készsége nem alakul ki megfelelően. Az óvoda is gyakran mulaszt, mert az óvó nénik - tisztelet a kivételnek - kb. egy rossz gyerekmegőrző szintjét hozzák, semmi mást. Szintén nincs éneklés, mesélés, mondókázás, versmondás, rajzolás, színezés, irányított testmozgás, pedig mindez nagyon-nagyon szükséges lenne...)

Szóval a lényeg, hogy az elsős tanító már nem tudja behozni az összes lemaradást:finommotorika, szókincs, kifejezésmódok, rajzolás szintje stb., mert nincs rá idő, haladni kell a tanmenettel... (Amúgy baromira nem, hiszen simán el lehetne csúsztatni, mert a NAT csak a 2. év végére szab meg kimeneteli követelményeket; de a nagyokos tanító néni akkor is végigveszi az összes betűt az első év végére, lustaságból és/vagy a magas osztálylétszámok miatt nem nyújt egyéni segítséget pl. betűtanulásnál, magyarul nem fogja az ügyetlen kezeket; sokan nem tartják meg a kötelező korrepetálásokat sem; és rohadtul nem érdekli őket, hogy néhány gyerek hármast kap magyarból. Ők csak értékelnek, nem tanítanak. Persze, "leadják az anyagot", csak hát az elég messze van az igazi tanítástól. És mielőtt valaki belém kötne: tudom, hogy első végén írásos értékelés van, nincsenek jegyek, de a szövegessel is érzékelhető a közepes szint, meg a szülők úgyis megkérdezik, hogy "akkor ez most hányas?"...

A harmadik: a kevés gyakorlási lehetőség - már nem szokás csomagolópapíron gyakorolni nagy méretben a betűket addig, amíg nem megy rendesen; csak átírják háromszor-ötször a nagyobb alakú betűt, jó esetben egy közepeset is, aztán már lehet is írni a vonalrendszerbe. (Az utóbbi években a kísérleti tankönyvek még rosszabbak; és kiegészítőt - pl. vázolófüzetet - is nehéz használni hozzájuk, mert nem ugyanaz a betűsorrend, mint régebben.) Nem szokás újságban betűkre vadászni (azaz színessel bekarikázni az éppen újonnan tanult betűket), nincs meg a kellő begyakorlás. A kísérleti tankönyv (ami az utóbbi években jóformán az egyetlen lehetőség, azaz "kötelező") szakmai szempontból egyebekben is jócskán kifogásolható; pl. alig pár betű után már több szótagos szavakat olvastat, nemsoká pedig hosszú mondatokat; az elsős tankönyv vége felé már vannak egész oldalas (!) olvasmányok is, a másodikosban pedig kétoldalasak is.

A negyedik: megint a gyerekek. Egyre több a tanulási problémás, részképesség-zavaros (= diszes), figyelemzavaros, hiperaktív, ADHD-s gyerek; és nincs megfelelő számú fejlesztőpedagógus az iskolákban. És egyre több a szimplán neveletlen, akik miatt az órák egy része fegyelmezéssel telik.

És most érkeztünk el a lényeghez: mindezen szenvedések és kudarcok után, tehát kb. első osztály végére szerencsétlen gyerek megutálja az iskolát, a tanulást, mindent. (Nem mindegyik, persze, "csak" kb. az osztályok negyede... Később egyre többen. Egy felmérés szerint 4. osztályra már a gyerekek döntő többsége nem szeret tanulni, suliba járni.)

Már nem nagyon érdeklődik, a nyelvtan és a helyesírás iránt sem, akár utálja is az egészet, órán nem figyel oda, szóval még ha rendesen tanítják is az adott anyagot (pl. az igekötők helyesírását), akkor sem fogja tudni. És erre sincs idő, mert kb. egy-egy óra van az új anyagokra, az pedig kevés.

Sokan nem olvasnak, mert otthon sem szokás, és mert az eleve hátrányból indulás utáni gyors tempójú olvasás- és írástanulás miatt mindkettő nehezen megy; plusz szűkös szókincsük miatt nem is értik az olvasott szöveget; ezért nem is szeretik a "kínlódást", és így nem rögzülnek a helyes minták.

Hangsúlyozom, hogy természetesen nem minden gyerek "hátrányos helyzetű" a fent leírt szempontok szerint, de sajnálatosan sokakat érint egy vagy több pont. Gyakorló pedagógusként pedig ezeket látom a későbbi (ifjú- vagy felnőttkori) rossz helyesírás (és az elégtelen szövegértés) okának.