Mik a lényegi különbségek azok között az országok között, akiket kolonizáltak a világ más tájain és azok között az európai országok között, akiket (ideieglenesen) egyszerűen bekebeleztek Európa nagyhatalmai?

Nem tudom, hogy mindig rosszabb-e, de a kolonizálás gyakran a helyi lakosság teljes semmibe vételével zajlott; jobb esetben asszimilációjával vagy elkülönítésével, rosszabb esetben kiírtásával. Az amerikai indiánoknak pl. csak nyomai maradtak, vagy Dél-Afrikában mai napig vannak nyomai az apartheidnek (hiába szűnt meg elvileg).

Európában (többnyire) legalább elismerték a helyi lakosságot, mint jogosan ott élő embereket.

Vessünk egy pillantást az én szemszögemből is.

Amikor a nagyobb hatalmak épp nem háborúztak,a művészetek és tudományok gyűrűzték be a gazdagokat,köztük okosabb világlátott emberek is.Történetekből,elbeszélésekből a kapzsi rájött,hogy leigázhat földrészeket katonákkal,így elkezdődött a gyarmatosítás korszaka,aki csak tehette megelőzte a többit.Ekkor az okos kitalálta,hogy a katonák nélkül maradt hatalmakat fogja gyarmatosítani,ez a keresztes hadjárat lényegében.

Ahova a katonák mentek gyarmatosítani,ott csak ellenségekkel találkoztak,ahova a papság indult,oda téríteni ment,ugyan az ellene fordulókat megtörte,de mégis emberszámba vette a vele tartókat.

Az is fontos,hogy a vérfrissítésből kimaradó régiókban sajnos erős a beltenyészet,aki tudta,nem volt elég hangos,vagy okkal hallgatott.

Később az Úr szedte a kilencedet,az egyház meg a tizedet,de az úrtól is.

Talán sorold fel a középkori (pláne újkori) európai államokat, mint gyarmatokat.

Az emberiség fejlődése nagyon eltérő, ami alapvetően az éghajlati viszonyokból következő személyiségalakulás következménye. Természetesen azonos körülmények között élő embereknél is nagy különbség lehet viselkedésben, kultúrában, fejlettségben (tudásban).

A természet alaptörvénye az erőtörvény, minden eszerint működik. Ez mondjuk az oroszlán és a gazella viszonylatában könnyen látható, ez ember esetén a tudat megjelenése miatt ugyanez sokkal összetettebb, hiszen a tudás, a ravaszság és sok más szintén erőként jelenhet meg. Ezért nem meglepő, ha fejlettebb (rámenősebb, kalandvágyóbb) emberek csoportja hódításra indul, ez később intézményesül is.

A hódító és hódított viszonya alapvetően a két kultúra jellege szerint alakul. Az amerikai kultúrák esetén perdöntőnek bizonyult az a vallási hagyomány, hogy az indiánok misztikája szerint a "megváltó" fehér (ember) lesz. Ezért ellenállás sem volt kezdetben.

A hódítás jellegét alapvetően a cél határozta meg. Az amerikai és ázsiai kontinensre kincsekért, javakért mentek, az ottani lakosság feladata ezek összegyűjtése volt. Afrikába kifejezetten az emberi munkaerő miatt mentek. Az északamerikai kontinens angolszász (és francia) telepesei nemcsak az indiánokkal, de főleg a zord életkörülményekkel szembesültek, Afrika kirablása ekkor indult meg nagyüzemileg. Ez mindent meghatározott. A kultúrákat csak ott tekinteték egzotikumnak (amely bizonyos védettséget is adott), ahol a fölény lehetővé tette a "megengedést". Ez jellemzően India és a távolkelet esetén érvényesült, Amerikában az erős (és ravasz) ellenállás a kiirtásukat eredményezte. Csak a 19. század második fele (a nagy gazdasági fellendülés) eredményezte, hogy a hódítók érdeklődni kezdtek a meghódított kultúrák iránt. (megjegyzem, az USA-ban nem minden indián él rezervátumokban, a navajók például államot alkotnak saját belső szabályokkal, amelyet a szövetségi kormány elismer.

Európában soha nem volt gyarmatosítás. Hódítások voltak. A vikingek és normannok például az angol szigeteket és a szemközti kontinens-partokat hódították, majd asszimilálódva a ma is létező államokalapjait képezték. A Kárpát medence jó részét és a Balkánt a török birodalom kebelezte be, de ez nem úgy működött, mint például az angol gyarmatbirodalom (a török szemlélet egyszerűen más volt). Ezt az örökséget később a Habsburgok vették át.

Az afrikai rabszolgákat a helyi törzsfők, királyok adták el, új hazájukban nem számítottak embernek. Ez bizonyos összetartó erőt is jelentett, kultúrájuk és a szájhagyományvolt az egyetlen kapocs múltjukkal. Ennek egy részét átvették a rabszolgatartók, ezért a mai amerikai kultúrában a két fajta úgy él együtt, hogy gyakran fekete hagyományokat fehérnek tekintenek.

A délamerikai, ázsiai helyi lakosságot szolgaként kezelték, ami bizonyos önállóságot is eredményezett.

A hagyományok gyűjtése, rendszerezése és ápolása a 19. század második felében erősödött fel, hogy adott helyen mi maradt, azt meghatározták a helyi sajátosságok, az idegen és helyi népesség viszonyrendszere és az, mennyire volt könnyen hozzáférhető.

A szájhagyomány akkor erős valahol, ha egyéb mód nincs, ha a kultúra jellege az őrzést fontosnak tartja és ha kevés a lehetőség a fejlődés javainak átvételére. Emberi tulajdonság a kíváncsiság, ha tehát van mire kíváncsinak lenni, az új átveszi a régi helyét, a hagyomány őrzése onnantól nem a népesség, hanem erre szakosodott réteg feladatává válik. A fejlődés a 19. század második felében vált erőteljessé, így a két hatás (az új felé fordulás és a régi gyűjtése) közül a lehetőségek döntötték el az elsőbbséget.

Csak példaként, Erdély belterjes volt, ezért ott a hagyományok még élők voltak, mikor a nagy gyűjtők elkezdték a munkát, így ott sok érték maradt meg. Ugyanakkor a Dunántúl erősebben kötődött a Habsburg birodalomhoz, közelsége kedvezett az ipar fejlődésének, egyidejűleg vesztett a régi dolgok őrzéséből, ezért a gyűjtők néhány zártabb közösség (pl. Őrség) kivételével kevesebb eredménnyel jártak.

Ugyanez érvényes a világ más részeire is. Részleteket csak kisebb tájegységekre érdemes elemezni, mert minden rész más.